Arra irányítom én is...

akkor és most...Boróka 5 éves

Khm khm ez ma (le)marta a kisagyam :p

WeekEND

Több év vágyakozás után idén végre sikerült eljutnom a Campusra. Mondjuk hozzá kell tennem azt is hogy még az utolsó pillanatig is voltak kétségeim hogy valóban eljutok e, hiszen többnyire soha nem úgy alakulnak a dolgaim ahogyan eltervezem őket. Meg kicsit macerás is volt, hiszen előtte egy héttel verseny vizsgáztam, előtte egy nappal tudtam meg a jegyemet, előtte egy nappal volt az is amikor teljesen kiakadtam a tanügyi rendszerre, s pont aznap pedig véglegesítőztem. Bepakolni is csak úgy septiben pakoltam. A fesztiválra vágytam azonban csomagolni, hajnali 4.45-kor ébredni, utazni, vizsgázni, dolgokat elintézni majd ismét utazni egyáltalán nem volt erőm.
Mégis túléltem, megoldottam, eltelt. A vizsgatételeket is én dolgoztam ki a teremből a leghamarabb leírtam a leírni valókat majd rohantam tovább. :)
Szóval megérkeztem a Campusra. Voltak kétségeim a társasággal kapcs. akikkel mentem. Féltem az összeférhetetlenségtől. Annak ellenére hogy mindenkit ismertem már régről, mégis volt bennem egy kis félsz...Végig futattam néhány dolgot önmagamban s arra a következtetésre jutottam, hogy nem fogok rágörcsölni erre a társasággal kapcsolatos dologra, felülemelkedem a félelmeimen és a többiekkel szembeni fenntartásaimon s csak egyszerűen megpróbálom kiélvezni az ott létet, a fesztivál feelinget, a koncerteket s ezzel az 5 különös, kicsit az átlagostól eltérő személyiségű de mégis eszméletlenül jó fej és nagyszerű ember társaságát. Természetesen aggódtam amiatt is, hogy számukra is terhes lesz az én társaságom...de megpróbáltam erre nem gondolni egy idő után.
Ott voltam, jól telt.
Sikerült az elmúlt két hónapi rohanás, vizsgázás, izgulás és stressz által bennem kialakult feszkót egy kicsit levezetni.
Természetesen azt követően hogy hazaérkeztem újabb dolgok aggasztanak, viszont a Campus napján megírt vizsgán meglepően jól teljesítettem és elégedett is vagyok a jegyemmel, ezért úgy ahogyan eddig is, a negatív dolgok ellenére mindig érnek olyan hatások amelyek boldogsággal tölthetnek el. S igyekszem ezeket észre venni és értékelni.

U.I.: Megtudtam amúgy amit eddig is gyanítottam: nem igen tudok jól tájékozódni.
Szóval szerencsésnek érzem magam, hogy egyáltalán sikerült eljutnom esténként a szállásra és aztán pedig haza. :)

Ja és két dal ami jellemzi ezt az időszakomat, s tudom azt bármikor meghallom majd ezeket a jövőben a jelenlegi lelki állapotomra fognak majd emlékeztetni...
Ákos: Végre Keresem az utam.

a lényeg...

Csak a szív az, ami számít Az a lényeg, amit érzek De a szív sem lát már semmit A kút túl mély, amibe nézek"

Rendesen jóra sikeredett a Honeybeast új albuma...egy csomó dalocska van rajta amivel teljes mértékben tudok azonosulni.
Most meg főleg ez az idézet szíven ütött.
Hát igen, az időzítés. Valamiért mindig nagyon tudtam időzíteni...
Mikor teljesen más dolgokra kellene összpontosítanom, olyan dolgokkal kell szembesülnöm amelyeket megpróbáltam kitolni, elhalogatni...de most, most valamiért úgy érzem, éreztem hogy már nem tudom tovább... Tisztában vagyok azzal, hogy viszonylag nehezen hozok meg döntéseket, lényegében félek dönteni. S talán ezért. De amikor döntök, akkor már onnantól kezdve tántoríthatatlan vagyok.
Volt időszak amikor próbáltam lavírozni, és azt hittem, hogy ez működik. Azonban az elmúlt hónapokban ráébredtem, hogy fel kell vállalnom azt amit érzek és gondolok. Rövid távon önzésnek érzem, azonban hosszú távon jobb szerintem az egyenesség....Még mindig nem tudom, hogy jól döntöttem e, hogy valóban az a lényeges ami most bennem van, meg ami már úgy egy csomó év alatt összegyűlt bennem. Bizonytalanságot is érzek a döntésemmel kapcsolatban, de elhatározottságot is. Tudom, érzem, hogy ezeket a dolgokat már rég eldöntöttem csak nem mertem megfogalmazni. Mert féltem, igaz félek most is. De azt érzem most, hogy a lényeg hogy egyenes és őszinte legyek magammal és mással szemben is. Nehéz...nagyon nehéz...nem is gondoltam volna hogy ennyire az lesz... De megtörtént, felvállaltam, elmondtam mindazt ami bennem van, ami bánt, mindazt amit tudom hogy kellene érezzek de már nem érzem.
Az eszem szerint hülyeség, meg így több év után is elhamarkodott lépés volt, a szívem viszont...a szívem mást diktált.
Mindig megfontolt voltam, ritkán hoztam hirtelen döntéseket, többnyire óvatosság jellemez, most ebben az esetben sem történt ez másként. Csak az időzítés...de lehet hogy az ilyesmit soha nem lehet jól időzíteni...
S nem tudom mi a lényeg...most csak az amit érzek...

Anya nézd, véletlenül leesett és eltörtént.

Mondóka versenyen:

Anya, ugye sikerült szépen nokedliznem. 

<3

Borúra derű

Az érzés amikor elmegyek a dadusunk biciklijével gyorsan a boltba venni ezt, azt. Amint a kasszához érek szembesülnöm kell azzal hogy elkezdett szakadni az eső, de rettentesen. Panaszolom is a pénztáros nőnek, hogy milyen klassz hogy mindig akkor cipelek magammal ernyőt mikor nem kellene most meg pont nincs nálam.
Fizetek, pakolok, azonban az eső rendületlenül zuhog. Látható lehetett az arcomon a kétségbeesés, hiszen utánam szólt a pénztárosnő, hogy ha gondolom és elfogadom szívesen tud adni egy ernyőt, mert nála most pont van kettő.
Jaj igen, persze, elfogadom sőt eszméletlenül jól esik, hogy csak így magától felajánlotta és a szíven viseli a helyzetem, egy számára teljesen idegen ember helyzete.
Igen ám, renben van hogy lett esernyőm, viszont ott a bringa, ha tartom az ernyőt nem tudom tolni a bicajt, plusz ott van a táskám is.  Ahhh Reni, Reni, ez a te formád...
Reményteljesen állok , a bolt bejáratánál, várva hogy enyhüljön az esőzés amikor kb 10 percet követően arra járt pont az egyik óvodásom nagymamája, rögtön felmérte a helyzetemet, majd felajánlotta, hogy segít eljutni az oviig. :)
Odakint még mindig zuhog az eső viszont a szívemben kisütött a Nap látva és megtapasztalva azt, hogy meglehet ritkán de még mindig lehet figyelmes és segítőkész emberekre bukkani.

Kornél este- Esti Kornél

https://www.youtube.com/watch?v=X0r4zrPqFzs&index=4&list=PLl7TljMOCwna-K7rkjhH_TUVLNDpPeVMY

Mindig megfogadom magamnak, hogy nem, többet aztán soha. Aztán elcsábulok, megpróbálom és nem sikerül.
Ma is pont így jártam.
Az a sok hülye recept a neten, meg a sütik és szép tojások amit mások posztolnak a fészen...a megfelelési kényszer, a nyomás hogy csak akkor vagy jó anya és háziasszony ha nemtommilyen csicsés sütiket tudsz sütni.

Tudom, hogy nem szoktak sikerülni, tudom, hogy úgy sem fogjuk megenni, tudom de még is megpróbálom. Hátha most másképpen lesz. Meg most tényleg nem szemre fogom kimérni a hozzávalókat, hanem majd kimérem meg minden. Plusz megnézek egy rakás tutorial videót is, hog biztosra menjek.
Mekkora lesz már,hogy pont választások előtt fogok képviselő fánkot készíteni. :p
Na meg Zoli is mondta kicsit viccelődve, hogy csak akkor jönnek Lacival locsolni ha valami nagyon krémes sütit fogok sütni (tudja hogy olyasmit én soha nem szoktam).
Nem baj, megmutatom én most neki is, magamnak is, sőt az egész univerzumnak.
Elszánt vagyok, kimérem, kavarom, kihűtöm, megint kavarom, állagát figyelem, sütőt melegitem a megfelelőre, kinyomom, berakom, sül, figyelem, figyelem, várom hogy emelkedjen, várom, na neeee, neeelapulj, nehogy szét merj lapulni, ne legyél már lapos, hanem magasodj légy kis csücsöri...


2018 április 1, húsvét vasárnap, ezennel ünnepélyesen megfogadom, hogy ezután soha de soha többet nem engedek semmilyen csabitásnak, és nyomásnak az ilyen béna, egészségtelen és különben is hizlaló krémes sütik sütésével kapcsolatban.

Kellemesen csalódtam a kórházi alkalmazottakban. Alapból úgy mentem be a kórházba, hogy elvből nem fogok a zsebükbe "hála pénzt" tenni. (Persze mivel rájuk van utalva az ember, plusz a gyerekemről volt szó lehet legvégső esetben változtattam volna ezen, azonban erre szerencsére nem került sor.)
Mindenki kedves volt, segítőkész és figyelmes velünk. Ha meg nem így lett volna, akkor az volt a tervem, hogy konkrétan a szemükbe nézve kérdezek rá, hogy mennyi pénzt adják azért, hogy kedvesek legyenek velünk.
Egyszer az egyik ilyen takarítónő szerűség elég mogorva volt. No, itt az alkalom végre kiderül, hogyan is reagálnak ha felteszem a már előre eltervezett kérdést. Kerestem valami ürügyet és kimentem a folyosóra megkeresni a nőcit. Rövid idő után pont szembe jött velem, átöltözve, kabátban, táskával s gyors léptekkel haladt az ajtó felé. Ahh már értem, nem bunkó volt, csak simán kimerült és fáradt, várta, hogy az ejszakázás után húzhasson `csába.
Plusz voltak még érdekes dolgok is. Olyan igazi Romaniára jellemzőek.

Ezt pl Boró fotózta, a telefonomban találtam a képek között és igazán megmosolyogtatott. :) Ugye a lábrahuzós kis ízek használata itt a lényeg. Többnyire a nővérek rászolnak a látogatókra, hogy húzzák fel. A fenti esetben a szobatarsunk látogatoját nem vették észre, s ha a kis kék ízét nem is, de engem sikerült felhúzzanak ezzel a hanyagsággal. 

Ráadásul egy csomóan akik használták ezeket a kék ízeket a liftben vették le  és ott hagyták őket ...az egyik nap volt vagy kb 15 db ilyen a liftben. Hát na...tipikus sajnos.

A másik kimondottan jópofa és annyira de annyira az orszagunkra jellemző dolog a szobánkban található tv volt. Ugyanis tv az volt, viszont az antenna az hiányzott vagyis az a kábel. S mikor rákérdeztem elmesélték, hogy a folyosó másik feléből kezdték el a szerelők bekötni a televiziókat és mire a mi szobánkhoz érték biztos elfogyott a kábelük, aztán meg pont jött a karácsony és úgy ennyibe maradt a dolog, elfelejtődött. De én nyugodjak meg, mert a többi szobában mindenhol működik a tv, csak itt nem. 

Okeeee :))

Mostmár csupán azt árulja el nekem valaki, hogy mi lehet bánatnak kell a bejárat mellé oda le a sárba rakni egy játszóteret? Nem elég szerencsétlen beteg, napokra bezártságra utalt gyermekeknek, hogy egész áldott nap bamulhatják az ablakból a csodálatos gyermek várost, ami számukra majdnem a földi paradicsom, még oda teszik az orruk elé ezt a néhány hintát is.

- Meglehet, hogy itt vagyok egy valószinűleges poctanyálda raklap lerakat mellett a bokáig erő sárban, de te bámulj csak, sóvarogj. Úgysem próbalhatsz ki soha, soha. Mert anyadék úgysem hagyják, hogy kiprobálj, hisz ahogyan kiléptek a kórház ajtaján siettek majd haza. Én úgyis csak azer vagyok itt, hogy te rosszabbul érezd magad, s az pedig jobban, aki a kapott támogatás háromnegyedét lenyúlta ezért a 'projektért'.

Voltunk Borókával kórházban...majdnem egy hetet. Rossz volt úgy az egész, főleg a betegség miatt, de legfőképpen azért, mert ott valahogy olyan nagyon kiszolgáltatottnak érzi magát az ember és tehetetlennek.
Szerencsére megfigyeltem magam, hogy stresszhelyzetekben viszonylag jól és higgattan reagálok, általában akkor ha a kicsikről van szó. Ezt mondjuk tudatosan próbáltam elsajátítani, hogy egy elesés vagy különböző apróbb balesetek során ne hozzam a frászt a gyerekeimre a túl aggódásommal. Az én esetemben ez nagyon fontos volt, hiszen többnyire hamar megijedek, összerezzenek , feljajdulok autóban vagy épp egy film hangosabb jelenetén.
Szóval stresszes helyzetekben higgadt maradok, sikerül ésszerűen és gyorsan döntenem, azonban amikor már minden nyugisra fordul akkor érzem úgy, hogy nem találom a helyem, kapkodok, türelmetlenkedem , stb, stb.
Ez most sem történt másként. A kórházban megprobtam a legtöbbet kihozni a lányommal kettecskén eltöltött időből. S ilyen sajnos nagyon ritkán van. Már csak abból kifolyólag is, hogy második gyermek. Tehát ez az egy hét igazi quality time volt számunkra. Ott volt ez a kicsi lány már vagy 3 napja a kórházban, betegen meg minden és azt mondta egyik este, hogy ő még soha nem érezte magát ennyire boldognak. :) S onnantól kezdve erőt éreztem magamban ehez az egészhez.

                                                    

Szavakba nem lehet önteni, hogy mennyire kis bátran és ügyesen viselkedett, tudta azt, hogy ott kell lennie, s hogy gyógyulása érdekében történik minden. Ő, aki még azelőtt soha nem volt kórházba.

Hálás vagyok érte, hogy az anyukája lehetek. Hálás vagyok azért, hogy miattuk váltam olyanná amilyen most vagyok. Hálás vagyok azért, hogy megtanulhattam tőlük azt, hogy még a legrosszabb és legnehezebb helyzetekben is lehet okot találni arra, hogy boldognak érezzük magunkat. S hogyha van bármilyen aprócska boldogság forrás az életünkben, akkor máris könnyebben boldogulunk a nehézségekkel szemben.

ramaty

Az érzés amikor amúgy is ramaty hetem van, és leszívja az erőmet a sok hülyeség amit magamra vállaltam de nem úgy sült el ahogyan terveztem, pedig én csak jót akartam mindenkinek...
S akkor ilyen állapotomban kell szembesüljek azzal, hogy valahogy kilépődtem az instagramról és akárhogyan próbálkozok sehogy sem sikerül belépnem, mert halványlilagőzöm sincs arról, hogy mi lehet a jelszavam ott. Pfff.
S akkor pont a napokban véletlenül laptopról csinálódott egy instás profilom, mert onnan is beakartam lépni de a facebookos belépésemmel ez lett belőle.
Tehát van új instám.
Elkezdem újból követgetni az ismerőseimet erre ezt látom:

1. Na, nem baj. Sőt milyen klassz. Elkezdem követni magam és akkor az oda lementett képeimet megmentem legalább. 
2. Bánaaaaaat, ekkor jut eszembe, hogy hiába kezdem el követni magam ha nem tudom jováhagyni a régi profilomon azt, hogy az újjal követhessem saját
3.  magamat. 
4. Most meg ezt telóról írom és valamit átakartam állítani, ami sikerült is, de közben meg valamiért elkezdte megszámozni a sorokat. :))
5. De nem zavar már ez sem, meg semmi sem.
6. Felülemelkedem, elfogadom. Ez van.
7. 
   
8. Meg különben is...kaptam ma Klaritól egy kalssz kis mandalás ruhát, pont olyat mint amilyen neki van kékben, és milyen jó ez.  Kollegák vagyunk, és van csak színben nem megegyező, de máskülönbenteljesen egyforma ruhánk. <3
9. 
   
10.                              

ilyen olyan dolgocskák

Ha utazom és éppen nem olvasok közben, akkor jól esik csak úgy bámulni ki az ablakon és merengeni. Olyankor mindig eltűnődök ilyen, olyan dolgocskákon. S legtöbbször amikor tűnődök különböző kis bennem felmerülő dolgokat boncolgatok. Ma sem volt másként. Utazásom közben, meredten bámultam a tájat, a nagy latyakos, sáros, esőtől áztatott, lepukkant érmelléki tájat. Néztem a házakat, a házakban élő családok életére gondoltam...aztán persze a magaméra. Arra pl, hogy mindig mennyi hatás ér és akkor ezek miatt én folyamatosan változok. De közben olyan nagyon mégsem, mert az alap természetem ugye ugyanaz marad. Tehát lehet, hogy nem én magam változom az engem ért ingereknek köszönhetően, hanem a dolgokról alkotott véleményem lesz más. Ezt boncolgatva rájöttem több dologra is. 

Elsőként arra, hogy én ugye nem szeretem a vágott virágokat. Kapni sem, meg adni sem. Mert értelmetlennek látom levágni őket, csupán azért, hogy aztán megszáradjanak néhány napon belül. Persze szépek meg minden, de na. Ebből következik, hogy nem vallom magamról azt, hogy én most húdemekkora virágmániás lennék. Sőt, azzal voltam, hogy én nem is nagyon szeretem a virágokat. De most mikor az oviban Borókáéknak március 8 alkalmából képeket készítettek és lehetett sablonokat választani háttérnek (ezeket meg különösen utálom, de ha már megy a fotós, a többit fotózzák ne legyen már rossz érzése a gyereknek, hogy kimarad a jóból alapon vettem igénybe eme nem túl igényes szolgáltatást). Mivel gondolom tavasz meg hasonlók egy csomó virágos sablon volt. Rögtön megakadt a szemem a levenduláson, hiszen azt a virágot nagyon szeretem, mert kis strapabíró, időtálló, plusz nagyon sok mindenre felhasználható, ráadásul inkább gyógynövény szerűség mint virág.

Ok, lesz levendulás hátteres kép.

Nézem tüzetesebben a többi lehetőséget. Ahhh van hóvirágos, hát az olyan Renisch...meg az volt a jelem az oviban, kis takaros, egyszerű, plusz szívós, olyan aki utat tör a többi virág számára. A hóvirág nem lacafacázik, az apám kibújik a föld alól még a minuszokban is. Ráadásul köztudott, hogy a tavasz hírnöke így mindenkit olyan jó érzéssel tölt el ez, ha meglát a tavasz küszöbén egy hóvirágot. OK, lesz hóvirágos hátteres kép.

Nézem tüzetesebben a többi lehetőséget. Mi közzül választhatnék még, hiszen a levenduláson lesz a két gyerek együtt, a hóvirágoson Nimród magába, s kellene még valami amelyen Boró egyedül szerepel.

ahhhh....csupa virágos hátterek, hát semmi kreativitás nem szorult ezekbe....

ohhhh, csak most látom, hogy a legutolsó mintán tulipánok vannak. Azok meg olyan szépek...és annyira elbűvölnek mindig, hogy csak na. No meg valamiért a nőiességre emlékeztet, és vááá, de jü, hogy van tulipános, úgyis piros felsőben lesz Boróka a képeken.

OK, lesz tulipános hátteres kép.

Azt a mindenit, meg a kutyafáját még máma. Egy csomó virág van amit szeretek. Még ott a bazsarózsa és a havasi gyopár is (persze az utóbbi az titkon, hiszen az védett). Vajon miért könyveltem el magamban azt, hogy én nem szeretem a virágokat?

Pont úgy mint a sállal gyűjtésével kapcsolatban. Azóta amióta össze számoltam azt, hogy hány sálam van rájöttem, hogy én végül is gyűjtöm a fülcsiket és a táskákat is. :) De közben meg utálom magát azt ha valaki valamit nagyon gyűjt.

Ilyesmiken gondolkodtam a buszon ma reggel. Miért általánosítunk? De nem csak magunkkal hanem úgy mindennel kapcsolatban. Miért kell mindent összességében nézni? Nem jobb lenne boncolgatni egy kicsit a dolgokat, s akkor jobban tisztában lennénk a miértekkel. Meg azzal, hogy egy bizonyos dolgot miért állítunk?

Szóval, szeretem a virágokat, csak a vágott virágokat nem, s elismerem, hogy a gyűjtés nem feltétlenül rossz, mert nem összetévesztendő a fölösleges halmozással. 

hihihi...pont az i-re. Épp amikor befejeztem a kis irományomat és kezdtem el lefotózni a fotókat, haza érkezett az én nagy fiam és hozott nekem egy szál, szépen becsomagolt vágott virágot, amit a saját zsebpénzéből vásárolt. 

S rájöttem, hogy alkalom adtán szeretem a vágott virágokat, főleg azt a szándékot amivel a vágott virágot adják. 

Előzmény:
A gyerekeim épp Oroszlánkirályt néznek , valami újabb fajta több részeset, de a szereplők néhány hiéna és egy kis kék állaton kívül szinte ugyanazok.

Párbeszéd:
Nimród: Nézd anya, ezt úgy hívják, hogy Punga.
Én: :)) Nem hinném. Szerintem inkább Pumba.
Nimród:  Nem, nem. Mert ebben nem Pumba van, hanem Punga.
Boróka: Akkor  Zacskó.

Szárnycsapkodás suhogásának érzete kísér mostanában. Nem tudom mi lehet ez, talán olyan mint a levegő, hogy nem látható de ott van. S azt sem tudom, hogy most ez jó e vagy sem. Hiszen
az elmúlt másfél hetemben többnyire rossz, negatív dolgok történtek velem. Annyi a szerencsém, hogy úgy állok most ezekhez a dolgokhoz, hogy semmi sem történik ok nélkül, minden történés, megtapasztalás épitheti és megerősitheti a jellemem. Szóval próbálom felkutatni mindenben a jó dolgokat, s többnyire találok is örömöket az ürömökben.
Démoni vagy angyali szárnyak lennének e ezek?
Életet vagy halált, reményt vagy reménytelenséget jósolnak?  Nem tudom, nem is gondolkodtam ezeken, csak úgy éreztem, hogy valami történik körülöttem, velem...
Az elmúlt héten olyasmiket tapasztaltam, hogy az emberek gonoszak, önzőek, szarkeverőek és rossz indulatúak. Nem vettem a szívemre, rácsodalkoztam, rácsodalkozom még most is. Dehát Istenem, most ez van. Nem lehet mindenki kedves meg rendes velem. Ha ilyenek az az ő bajuk, ha ártanak és alám ásnak túlélem valahogy. Velem meg majd lesz valami.
Kicsit csalódott voltam nyilván, de nem keseritett el.
Történt tegnap pl olyan, hogy nagyon nem éreztem jól magam fizikailag. Rettenetesen fájtak a lábaim a faluba befelé jövet. Elhaladtak mellettem az autók, de senki nem állt meg, hogy elvigyen a faluig.
Hmmm milyenek már...szárnysuhogás... tiszteletes a volán mögött ...mellettem történő elhaladás...nincs lassítás...nincs megállás...csupán lábfájás...csupa csalódas...suhogás...démoni huhogás.

- Látod Reni ezt érdemled!

Sebaj, csak haza jutok lassan.
Haza jutottam.
Másnap, azaz ma, ismétlődik minden.
szárnysuhogás... szomszéd a volán mögött ...mellettem történő elhaladás...nincs lassítás...nincs megállás...csupán lábfájás...csupa csalódas...suhogás...démoni huhogás.
- Látod Reni ezt érdemled!
Sebaj, csak eljutok a buszmegálloig valahogy.
Bakker, elment előttem a busz. Lekéstem. Pontosabban nem is késtem le, csupán feltetételezem, hogy hamarabb mehetett el. Mert csak nem jön. Várom. Várom. De nem jön.
Stoppolok. Utálok stoppolni. Utálom mert veszélyes, utálom, mert valahogy megalázónak érzem. Utálom, mert a személyes statisztikám alapján engem kb 40, 45 perc stoppolás után vesznek fel.
Stoppolok. Utálom és unom.

Vumm egy autó, a kezem kinyújtva lájkolom, lájkolom az úton  elhaladó autókat. Vumm még egy, Vumm már három, Vumm négy, Vumm tíz, Vumm húsz és száz és talán száztizenhét.
Stoppolok.
 Kezdek kétségbe esni. Arra gondolok, hogy miért történik már megint velem ez. Szar szárnysuhogás. Arra gondolok megint, hogy gonoszak az emberek. Ezt érdemlem tőlük, tuti valami büntetés vagy mittoménmi a sorstól. Átfut az agyamon, hogy nincs is ilyesmi. Vagyis ha van sem bizonyított.
Stoppolok. Unom. Bele vagyok már törődve ebbe a helyzetbe, elhatározom, hogy addig stoppolok míg fel nem vesznek, hogy beérjek a munkába.
Stoppolok. Már vagy 30 perce stoppolok. Kezdek már fázni, unatkozom.
Elõveszem a telefonom. Lájkolgatok ott is.
Elfogok késni. Mi tevő legyek?
 Eszembe jut egy barátom, írok neki nem e vinne  el. Azt gondoltam, hogy nem fog tuti, mert lehet dolga van...(szellő volt e vagy szárnysuhogás nem tudom de ez mintha másabb volt mint az eddigiek)
A barát válaszol, elvisz. 15 perc és ide ér.
Örülök.
 Még is vannak jó emberek, akik segítenek rögtön.
 De amint ez végig fut az agyamon és felnézek a lélekzetemtől deressé lett sálam mögül, ott áll egy autó. Valami céges. De a másik irányból jött. Kicsit gyanús. Miért állt meg mikor nem is arra haladt amerre én stoppolok?
 Jelzem neki hogy én Mihifalvára mennék. Az autó ajtaját ki sem nyitom, még mérlegelek kicsit, hogy szálljak e be vagy sem.
De felmérve a helyzetet, látom, hogy egy szelíd tekintetű, szimpatikus tag ül a volánnál, int hogy üljek be nyugodtan, mert arra megy ő is.
Feltámad a szél ( szárnysuhogás? ), beszállok.
Megköszönöm. Beszélgetünk. Elmondja, hogy látott és vissza kellett fordulnia, mert nem tudott úgy tova menni, hogy látta hogy stoppolok.
 Elmondom neki, hogy mennyire örülök én ennek, hogy átfáztam, különben is beteg vagyok kicsit, plusz valószínű elfogok késni a munkából . Oviban dolgozom és nem lenne jó ha 8 utan érkeznék.
Nyugalom áradt belőle, olyan nagyon kiegyensúlyozott személy volt, hogy ritka az ilyen. Beszélgetés közben eszméltem rá, hogy román, fel sem tűnt. Olyan volt mintha valami nemzetközi "jó jót tenni másokkal " nyelven beszélgettünk volna.
 Pont most. Mikor én épp csalódtam az emberekben? Pont most, mikor beletörődök, hogy ez van, ilyen a világ. Gonoszak, el kell ezt fogadni és ezzel a tudattal kell együtt élnem?
És ez a személy kedves, ez a személy figyelmes, ez a személy átérzi a helyzetemet és megprobál segíteni. Úgy, hogy nem is ismerem...
 Egy autókat lájkolgató egyed vagyok az út széléről, talpig paplankabátban és segít rajtam.
Stoppolási tanácsokat ad, lehalkitja a zenét míg én telefonálok, ki akarja kapcsolni a fűtést, hogy ne
melegedjek be a kabátba. S mikor jelzem, hogy nem szükséges mert jól esik a meleg, mivel átfagytak a lábaim, akkor beállította, hogy a lábamra fújja a meleget a melegítő.
Egy idegen egy másik idegennel kedves, figyelmes, csak úgy.
Elvitt az ovihoz, pedig kitérő volt számára és pénzt sem fogadott el, sőt meg sem kértem rá, ő ajánlotta fel.
Egy idegen. Akivel soha többé az életben nem fogok találkozni. Egy idegen kellett felhivja a figyelmemet
arra, hogy nem szükséges valakit ismerni ahoz, hogy apró dolgokkal jobbá tegyük a napját vagy akár az egész életét.
Kiszálok az ovi előtt. Fúj a szél.
Szánycsapkodás? Szánycsapkodás! Angyali vagy démoni?
Egy idegennek hála ébredek rá, hogy végig angyali. Hiszen ha nem tapasztaltam volna meg a gonosz és önző emberek viselkedését most nem érteném és értékelhetném eme szelíd tekintetű, kedves ember figyelmességét.

Hatalmas pelyhekben hull a hó, még ha csak rövid időre is, de elfedi a szürke és sáros járdán lévő mocskot.

Ezentúl igyekszem nyitott szemmel járni és észre venni a mai sofőrhöz hasonló, hópelyheket az életemben.

Hmmm igen.
Adidas márkájú ádidász.
Pampers márkájú pempörsz.
Pur márkájú púr.

Utónevezés, utónevetés.

Nem tudhatjuk, hogy ki gyűjtötte egy csokorba ezeket, ezeket a csodás kis utóneveket, hiszen az ilyen jellegű lájkvadász oldalakon nem szokás az ilyesmit feltüntetni . Minden esetre nagyon köszi neki, mert jóra sikeredett. :)
Tavalyi kedvencem a Dzsézönsztetem (mondjuk azt végül nem hagyták jóvá...sajnos :p)
Idén viszont a Dzsindzser és az Imodzsen a befutó.
<3
http://hirzona24.com/ime-a-2018-ban-is-engedelyezett-legnevetsegesebb-hazai-utonevek-elkepeszto/

Az érzés amikor...
Abban reménykedem, hogy ha becsukom a szemem, és elszámolok 10-ig, majd újra kinyitom a szemem akkor minden megváltozik. Akkor minden jobbra fordul. Akkor egy szempillantás alatt elmúlik és megszünik az érzés, hogy elhatalmasodnak fölöttem a gondok. Akkor egyszer csak látnám a megoldásokat, a fényt az alagút végén. Sőt, maga a fény a napsugár lenne amely átszűrődik az örvénylő vizen keresztül amely jelenleg magával ragadott, húz le a mélybe, félelemmel és kilátástalansággal tölti be egész bensőmet. A fény mely melegével átjárná a testemet, a lelkemet, s ezt a melegséget másoknak is átdhatnám. Másoknak, bárkinek, de főleg a gyerekeimnek. Mert ha akármennyicske kis erőt is érzek magamban a mindennapok során az azért van mert ők vannak. De most gyenge vagyok, erőtlen, kimerült, és elkeseredett. Elkeserit annak a tudata, hogy az önmagamban feltett kérdéseimre többé, kevésbé sikerült válaszokat találnom,de a "hogyanok"-ról sajnos fogalmam sincs.
Igyekszem és törekszem észre venni és értékelni a jó dolgokat az életemben. Boldogsággal tölt el, hogy az elmúlt néhány hónapban azt tapasztalhattam mintha emberi testet öltött segítő és szerető angyalkák léptek be az életembe.
De most csak beakarom csukni a szemem, befogni a fülem. Nem látni, nem hallani mindazt ami fájdalmat okoz. S mintha egy röpke álom lenne e szempillantás, megoldódna  minden, harc és küzdelem nélkül.
Erőt érzek magamban élni, szeretni. A viaskodás viszont másokkal és önmagammal is, mindezt az erőt szinte kisszivja belőlem.
Abban reménykedem, hogy ha becsukom a szemem, és elszámolok 10-ig, majd újra kinyitom a szemem akkor minden megváltozik.  Akkor minden jobbra fordul...

Aprócska dolgok

Szeretek olyan üzletekben vásárolni ahol kedvesek velem. De nem ám úgy megjátszva mint pl a Deichmann-ban, hanem úgy igazából őszintén. Mert bizony észrevehető az, ha valaki kényszerből kedves.
Szóval ha Váradon vagyok, akkor általában benézek a Britani-ba. Mivel viszonylag nagy a választék, áttekinthetőek a termékek, s annak ellenére, hogy használt ruhás üzletként van számon tartva mégis tele van új, jó minőségű ruhával. Ráadásul kedvező áron lehet beszerezni márkás, kis, különleges  ruhákat s mégsem fast fashion üzlet.
A minap is bementem szétnézni egy kicsit. Igazából nadrágot szerettem volna venni, mert elfelejtettem betenni  a bepakolt szettemhez illő nacimat. Persze nem találtam sajnos olyat ami tetszett volna, viszont találtam egy vagi, kis fekete ruhát és  egy hozzá illő púder rózsaszín kardigánt.
Méretre jó volt a ruci, de a probafülkében pont arra gondoltam, hogy újra neki kellene kezdjek a 90 naposhoz...mert na.
De attól még örültem a legújabb szerzeményeimnek, hiszen a kis George ruhácska igen jó árban volt, pont A vonalú, ráadásul vadiúj.
Viszont ami a legjobb volt az egészben az az volt, amikor a kasszához mentem fizetni. Az eladónő kedvesen, mosolyogva, magyarul megjegyezte:
- Jaj olyan jó ez a kis ruha. Biztosan nagyon jól állhat.
Annak ellenére, hogy már akkor délután elég fáradt voltam, mégis jókedvre derültem és örültem, hogy végül benéztem a britaniba, s nem csak az új cuccaim miatt. :)

Az érzés amikor...
A távolsági buszra felszáll egy idős nénike. Senki nem adja át neki a helyét, mindenki csak tekintget ki az ablakon, mintha nem vették volna észre.
Dühös leszek.
Én az ablak mellet ülök és ülnek mellettem, tehát nem áll módomban felajánlani neki a helyemet.
Viszont eszembe jut a Kontroll című filmből az a jelenet amikor a Macilány ugyanabban a helyzetben van amiben én most.
Elkezdem nézni a mellettem ülő huszonéves srácot, majd a nénit. A fiút és a nénit, feltűnően. Naaagyon feltűnően.
A fiúka zavarba jön, lesüti a szemét, elkezdi babrálni a telóját.
Erőt veszek magamon rövid tanakodás után, megszólalok :
- Nem szeretnéd átadni a helyedet annak a nagyon idős nénikének?
- Őőőő, pont arra gondoltam én is. - válaszol a srác.
Majd feláll és szól a néninek, hogy foglaljon helyet.
A néni kipirul, megköszöni, helyet foglal mellettem. S oda fordul hozzám:
- Leszáll? - Érti a fiúra.
- Nem, csak nagyon kedves. - Válaszolom hangosan.

Megállók

Viszonylag nyitott, segítőkész  és barátkozós emberkének tartom magam. Viszont az már egy jó ideje feltünt, hogy valamiért ezeket a tulajdonságaimat mások is észreveszik rajtam. De nem ám csak a környezetemben élők, hanem az idegenek is.
Elég gyakran utazom tömegkozlekedéssel, legyen az busz, vonat, villamos, annak ellenére, hogy roppantul szeretek sétálni, s ha időm engedi az utam nagy részét gyalog teszem meg úgy általában. De van, hogy nem, s olyankor mikor jövök-megyek, vagy így, vagy úgy csomószor odajönnek hozzám mindenfèle járókelők ilyen -olyan információkat szerezni.
Pl olyan sokan állítottak már meg megkérdezni hogy hány óra van, hogy nemrégiben vettem karorá(ka)t.
De tegnap volt egy eset, hogy egy idősebb férfi kérdezte hogy melyik villamos megy a rogi piac felé s én tudtam neki segíteni, mert épp kiírta a kijelző, mert ugye amúgy nem nagyon tudom sajnos, hogy melyik vili merre...szóval állunk a megálloba s jött egy 2-es villamos. Az illető férfi határozottan elindult felszállni a villamosra de hátra pillantott rám a biztonság kedvéért, én higgattan intettem a fejemmel, hogy "nem, nem". Megértette s nem szállt föl.
Olyaaaan vicces volt. :p

Vagy pl tegnapelőtt mikor hajnalban Biharig mentem apuval onnan meg vártam valami távolsági buszt Várad felé.  Jött is egy kb 4 percen belül. Felszálltam rá. Viszont a sofőrnek nem volt elég visszajárója, így csak annyit mondott:
- Nem baj, majd legközelebb.
Közben mindketten tudtuk, hogy tuti nem lesz legközelebb. :p

De azt is élvezem amikor a vonaton a kalauz kedveskedni próbál de nekem nagyon nincs kedvem társalogni. S a sok "domnisoara"-zás közben én mosolyogva helyesbítek, hogy "doamna" és ő ettől zavarba jön és tovább áll.

Vagy tegnap amikor egy pár az utcán leakar szólítani, hogy "Doamna, doamna", megfordulok s akkor helyesbit a nőci, hogy "sau domnisaoara". Erre mondjuk nem mondtam semmit, mert ez még mondjuk jól is esett. És vicces is volt. Csak éppen nem tudtam sajnos hogy milyen intézményt keresnek.

Szóval ilyenek történnek velem mindig ha utazok'.
Örömmel tölt el az hogy olyannak tűnök mások szemében aki tuti tud majd nekik segíteni. Azonban rossz, hogy egy csomószor mégsem tudok, no meg kicsit veszélyes is így jobban bele gondolva, idegenekkel társalogni.
Nincs semmi bajom a tömegközlekedéssel, de azt hiszem hogy ősszel a def meg a titu vizsga után beiratkozok a sofőr suliba.