Voltunk Borókával kórházban...majdnem egy hetet. Rossz volt úgy az egész, főleg a betegség miatt, de legfőképpen azért, mert ott valahogy olyan nagyon kiszolgáltatottnak érzi magát az ember és tehetetlennek.
Szerencsére megfigyeltem magam, hogy stresszhelyzetekben viszonylag jól és higgattan reagálok, általában akkor ha a kicsikről van szó. Ezt mondjuk tudatosan próbáltam elsajátítani, hogy egy elesés vagy különböző apróbb balesetek során ne hozzam a frászt a gyerekeimre a túl aggódásommal. Az én esetemben ez nagyon fontos volt, hiszen többnyire hamar megijedek, összerezzenek , feljajdulok autóban vagy épp egy film hangosabb jelenetén.
Szóval stresszes helyzetekben higgadt maradok, sikerül ésszerűen és gyorsan döntenem, azonban amikor már minden nyugisra fordul akkor érzem úgy, hogy nem találom a helyem, kapkodok, türelmetlenkedem , stb, stb.
Ez most sem történt másként. A kórházban megprobtam a legtöbbet kihozni a lányommal kettecskén eltöltött időből. S ilyen sajnos nagyon ritkán van. Már csak abból kifolyólag is, hogy második gyermek. Tehát ez az egy hét igazi quality time volt számunkra. Ott volt ez a kicsi lány már vagy 3 napja a kórházban, betegen meg minden és azt mondta egyik este, hogy ő még soha nem érezte magát ennyire boldognak. :) S onnantól kezdve erőt éreztem magamban ehez az egészhez.

                                                    

Szavakba nem lehet önteni, hogy mennyire kis bátran és ügyesen viselkedett, tudta azt, hogy ott kell lennie, s hogy gyógyulása érdekében történik minden. Ő, aki még azelőtt soha nem volt kórházba.

Hálás vagyok érte, hogy az anyukája lehetek. Hálás vagyok azért, hogy miattuk váltam olyanná amilyen most vagyok. Hálás vagyok azért, hogy megtanulhattam tőlük azt, hogy még a legrosszabb és legnehezebb helyzetekben is lehet okot találni arra, hogy boldognak érezzük magunkat. S hogyha van bármilyen aprócska boldogság forrás az életünkben, akkor máris könnyebben boldogulunk a nehézségekkel szemben.