Vannak ezek az ünnepek. A nagy felhajtás, a előrevetített képek amiket a média és a környezet sugall...hogy milyen a tökéletes karácsonyfa, vagy a feledhetetlen szilveszter.
Csak a látszat a lényeges.Belül meg minden és mindenki rohad. Mint egy csicsás ajándékdoboz amelyben egy több éve ott feledett mézeskalács lapul. Még meg van a fólia ami védte, még látszanak apró színezett cukormáz darabkák, de maga a kalács már szétporladt ... már nem látszik a formája, nem érződik az illata, már nem az ami volt...
Általában valamit várnak az új évtől az emberek. Lezárják a régit és úgymond a tiszta lappal indítás reményében feszülnek neki a következő esztendőnek. Holott lényegtelen az egész. Csak a felszín ez. Belül mégsem változnak, mert nem akarnak változni. Beleragadtak abba a sémába, hogy elég az ha kívülről valamilyennek mutatják magukat. Mert ez a lényeges, hogy mit gondolnak mások, milyennek látnak mások. S a bennük rejlő mézeskalácsra nem vigyáznak, hagyják szétmállani.
Nap mint nap egy álarcot magunkra aggatva próbálunk megfelelni a környezetünknek. Milyen kényelmes ez azért.
Én is szégyenlem a mézesemet, melyet az idő, a rossz döntések, a halogatások, a gyengeségeim tették tönkre. Felöltöztetem ünnepi díszbe, közszemlére teszem hogy azt az érzetet keltse másokban hogy minden oké. De nem is mások miatt, magam miatt. Önámítás. Figyelem elterelés. Míg szépítgetem és mutogatom nincs időm a milyenségére koncentrálni. Nem adok magamnak rá időt. Pedig érzem, hogy kellene, igényem van rá, hogy legyen. Csak erőm nincs. Zsűriznek, véleményt formálnak a csomagolásról, a diszekről. Kedves szavak, mosolyok, nyitottság, csupa vigyorgó színes smileyval felvértezett csomagoló papír. Szívecskék. Megfelelési kényszer minden irányba. És felemelik a pontozó táblákat. A csomagolásomat értékelik. És lepontoznak. Félreértenek. Másnak látnak.
A ló másik oldalán vagyok, átestem. Gyenge vagyok és törékeny mostmár mint a dobozkámban lévő mézeskalács, mely már rég összetört, mely a csomagolgatás hatására egyre jobban csak sérült.
Éreztem hogy ez lesz, mindig megérzem. Érzem a szunnyadó erőt is magamban, azt hogy túl tudok lépni a zsűri pontozásán, hiszen csak a látszatot értékelték. De akarom e engedni, hogy a még megmaradt süteményt bárki is megtekintse. Akarom e, hogy akárki is a kezébe fogja ezt a régi meggyötört, és már izét vesztett édességet? Akarom e még, hogy valójában újra megkóstoljanak?
