az elmúlt másfél hetemben többnyire rossz, negatív dolgok történtek velem. Annyi a szerencsém, hogy úgy állok most ezekhez a dolgokhoz, hogy semmi sem történik ok nélkül, minden történés, megtapasztalás épitheti és megerősitheti a jellemem. Szóval próbálom felkutatni mindenben a jó dolgokat, s többnyire találok is örömöket az ürömökben.
Démoni vagy angyali szárnyak lennének e ezek?
Életet vagy halált, reményt vagy reménytelenséget jósolnak? Nem tudom, nem is gondolkodtam ezeken, csak úgy éreztem, hogy valami történik körülöttem, velem...
Az elmúlt héten olyasmiket tapasztaltam, hogy az emberek gonoszak, önzőek, szarkeverőek és rossz indulatúak. Nem vettem a szívemre, rácsodalkoztam, rácsodalkozom még most is. Dehát Istenem, most ez van. Nem lehet mindenki kedves meg rendes velem. Ha ilyenek az az ő bajuk, ha ártanak és alám ásnak túlélem valahogy. Velem meg majd lesz valami.
Kicsit csalódott voltam nyilván, de nem keseritett el.
Történt tegnap pl olyan, hogy nagyon nem éreztem jól magam fizikailag. Rettenetesen fájtak a lábaim a faluba befelé jövet. Elhaladtak mellettem az autók, de senki nem állt meg, hogy elvigyen a faluig.
Hmmm milyenek már...szárnysuhogás... tiszteletes a volán mögött ...mellettem történő elhaladás...nincs lassítás...nincs megállás...csupán lábfájás...csupa csalódas...suhogás...démoni huhogás.
- Látod Reni ezt érdemled!
Sebaj, csak haza jutok lassan.
Haza jutottam.
Másnap, azaz ma, ismétlődik minden.
szárnysuhogás... szomszéd a volán mögött ...mellettem történő elhaladás...nincs lassítás...nincs megállás...csupán lábfájás...csupa csalódas...suhogás...démoni huhogás.
- Látod Reni ezt érdemled!
Sebaj, csak eljutok a buszmegálloig valahogy.
Bakker, elment előttem a busz. Lekéstem. Pontosabban nem is késtem le, csupán feltetételezem, hogy hamarabb mehetett el. Mert csak nem jön. Várom. Várom. De nem jön.
Stoppolok. Utálok stoppolni. Utálom mert veszélyes, utálom, mert valahogy megalázónak érzem. Utálom, mert a személyes statisztikám alapján engem kb 40, 45 perc stoppolás után vesznek fel.
Stoppolok. Utálom és unom.
Vumm egy autó, a kezem kinyújtva lájkolom, lájkolom az úton elhaladó autókat. Vumm még egy, Vumm már három, Vumm négy, Vumm tíz, Vumm húsz és száz és talán száztizenhét.
Stoppolok.
Kezdek kétségbe esni. Arra gondolok, hogy miért történik már megint velem ez. Szar szárnysuhogás. Arra gondolok megint, hogy gonoszak az emberek. Ezt érdemlem tőlük, tuti valami büntetés vagy mittoménmi a sorstól. Átfut az agyamon, hogy nincs is ilyesmi. Vagyis ha van sem bizonyított.
Stoppolok. Unom. Bele vagyok már törődve ebbe a helyzetbe, elhatározom, hogy addig stoppolok míg fel nem vesznek, hogy beérjek a munkába.
Stoppolok. Már vagy 30 perce stoppolok. Kezdek már fázni, unatkozom.
Elõveszem a telefonom. Lájkolgatok ott is.
Elfogok késni. Mi tevő legyek?
Eszembe jut egy barátom, írok neki nem e vinne el. Azt gondoltam, hogy nem fog tuti, mert lehet dolga van...(szellő volt e vagy szárnysuhogás nem tudom de ez mintha másabb volt mint az eddigiek)
A barát válaszol, elvisz. 15 perc és ide ér.
Örülök.
Még is vannak jó emberek, akik segítenek rögtön.
De amint ez végig fut az agyamon és felnézek a lélekzetemtől deressé lett sálam mögül, ott áll egy autó. Valami céges. De a másik irányból jött. Kicsit gyanús. Miért állt meg mikor nem is arra haladt amerre én stoppolok?
Jelzem neki hogy én Mihifalvára mennék. Az autó ajtaját ki sem nyitom, még mérlegelek kicsit, hogy szálljak e be vagy sem.
De felmérve a helyzetet, látom, hogy egy szelíd tekintetű, szimpatikus tag ül a volánnál, int hogy üljek be nyugodtan, mert arra megy ő is.
Feltámad a szél ( szárnysuhogás? ), beszállok.
Megköszönöm. Beszélgetünk. Elmondja, hogy látott és vissza kellett fordulnia, mert nem tudott úgy tova menni, hogy látta hogy stoppolok.
Elmondom neki, hogy mennyire örülök én ennek, hogy átfáztam, különben is beteg vagyok kicsit, plusz valószínű elfogok késni a munkából . Oviban dolgozom és nem lenne jó ha 8 utan érkeznék.
Nyugalom áradt belőle, olyan nagyon kiegyensúlyozott személy volt, hogy ritka az ilyen. Beszélgetés közben eszméltem rá, hogy román, fel sem tűnt. Olyan volt mintha valami nemzetközi "jó jót tenni másokkal " nyelven beszélgettünk volna.
Pont most. Mikor én épp csalódtam az emberekben? Pont most, mikor beletörődök, hogy ez van, ilyen a világ. Gonoszak, el kell ezt fogadni és ezzel a tudattal kell együtt élnem?
És ez a személy kedves, ez a személy figyelmes, ez a személy átérzi a helyzetemet és megprobál segíteni. Úgy, hogy nem is ismerem...
Egy autókat lájkolgató egyed vagyok az út széléről, talpig paplankabátban és segít rajtam.
Stoppolási tanácsokat ad, lehalkitja a zenét míg én telefonálok, ki akarja kapcsolni a fűtést, hogy ne
melegedjek be a kabátba. S mikor jelzem, hogy nem szükséges mert jól esik a meleg, mivel átfagytak a lábaim, akkor beállította, hogy a lábamra fújja a meleget a melegítő.
Egy idegen egy másik idegennel kedves, figyelmes, csak úgy.
Elvitt az ovihoz, pedig kitérő volt számára és pénzt sem fogadott el, sőt meg sem kértem rá, ő ajánlotta fel.
Egy idegen. Akivel soha többé az életben nem fogok találkozni. Egy idegen kellett felhivja a figyelmemet
arra, hogy nem szükséges valakit ismerni ahoz, hogy apró dolgokkal jobbá tegyük a napját vagy akár az egész életét.
Kiszálok az ovi előtt. Fúj a szél.
Szánycsapkodás? Szánycsapkodás! Angyali vagy démoni?
Egy idegennek hála ébredek rá, hogy végig angyali. Hiszen ha nem tapasztaltam volna meg a gonosz és önző emberek viselkedését most nem érteném és értékelhetném eme szelíd tekintetű, kedves ember figyelmességét.
Hatalmas pelyhekben hull a hó, még ha csak rövid időre is, de elfedi a szürke és sáros járdán lévő mocskot.
Ezentúl igyekszem nyitott szemmel járni és észre venni a mai sofőrhöz hasonló, hópelyheket az életemben.
