Rühellem amikor olyanok osztanak meg okos idézeteket visyonylag jó íroktól vagy költőktől akikről tudom, hogy amúgy nem vesznek könyvet a kezükbe. Meg azt is hogyha valaki önző, no azt a legjobban...
Egy beszélgetés alkalmával valaki megkérdezte tőlem, hogy én boldog vagyok e. S persze válaszoltam neki, hogy igen, méghozzá azért mert édesanya lehetek, s hogy úgy érzem a fáradalmak ellenére is a gyermekeim éltal válhatott teljessé az életem. De úgy később, tovább gondoltam a dolgot. S ráébredtem arra, hogy mennyire vagány az hogy lehetséges úgy boldogságot érezni, hogy közben nem saját magam valamilyen aprócska izémizé dolga jut az eszembe, hanem két csepp élőlény, akik engem választottak édesanyjuknak.
Nem tudatosul bennem az, hogy boldog vagyok, nem szándékosan törekedek a boldogságra hanem megélem. Mert az nem olyan hogy állandóan bizsergést érzek és azt, hogy : ,,Hú de mennyire boldog vagyok én most,, , HANEM a boldogság olyasmi ami ott van körülöttünk, mindig, állandóan csak nem figyelünk fel rá, nem tűnik fel. Mert miért is okozhatna örömet az, hogyha gyerekeim vannak, s rohanok, teljesítem (igyekszem teljesíteni) a kis kivánságaikat , nem hagynak reggelente sokáig aludni, vitatkoznak, nem fogadnak szót, s ezért kiakasztanak s a falra tudnék mászni. Alkalmazkodnom kell hozzájuk, nem mehetek el akkor, s oda ahova szeretnék, ahova annyiradeannyira vágynék, mert éppenséggel nincs kire rábízzam őket. Mert ha nincsenek szerintem jó kezekben, akkor nyugtalan vagyok, és stresszes és feszült. Mi ebben a jó?
Az, hogy vannak. A létezésük, a lélegzésük, a szeretetük. A többi csak a körítés, a többi csak olyasmi ami megpróbálja elterelni a figelmünket arról, hogy bizony mi boldogok vagyunk.
Irigykedve nézem a gyermekeimet, hiszen ők annyira, de annyora tudnak örülni már a jelenlétemnek is.
Feldühítenek aprócska dolgok, utálok bizonyos dolgokat, viszont átgondolva boldogsággal tőlt el az, hogy feltudják kelteni az érdeklődésemet kcsinyes, lényegtelen dolgok is, legyenek azok Pozitivak vagy negativak. Szerintem ez jó.
