Szóval valami van, valami érzés. Már rég óta. Nem csupán napok, nem csupán hetek, hónapok, hanem évek óta. Nem találom a helyem. Valami motoszkál bennem. Közben amúgy vátoznak dolgok, ahhh a dolgok azok mindig változnak. A lakhelyem, munkahelyem (pedig ezek helyek, állandóak kellene legyenek, de nálam nem azok, soha sem), emberek az életemben minden mindíg változik. Lehet én irányítom, lehet én akarom... a bizsergés miatt. Mert szeretném hogy elmúljon. Mert megszeretném oldani.
Szóval ez tart, ez van. Ezzel kellene élnem, el kellene fogadnom. Mert mások ezt sugalják...mindig mások, a mindig más mások...de ez a sugallatt a másoktól ez valahogy állandó. Nem mondják, ugyanis én sem hozom szóba nekik ezt az egésszet...csak úgy látom a reakcióimra, szavaimra adott tekintetükből. A nézésükből, mert néznek, de nem látnak...még engem sem, meg magukat sem. Mégis számításba veszem őket, pedig én látom rajtuk amit ők magukon nem.
Mégis...mégis olyan izé ez. Pedig már rájöttem mi a gond. Kicsit én...persze hogy én. Már mióta megvagyok én vagyok a baj, már mióta megvagyok van másoknak velem baja. Nem konkrét de van. Éreztetik, látom rajtuk. Tehát én vagyok a saját bajom. Mert már tudom a bizsergés okát, olvastam is az asztroizés szövegekben, hogy ez az az időszak mikor rájöhetünk erre. Én meg puff csak úgy, rá is jöttem. Mert ugye végig bennem volt csak nem tudtam önmagamnak megfogalmazni.
Le kell zárnom dolgokat ahhoz, hogy ÉN fejlődjek. Ezt már értem. Érzem és tudom is. Csak hogy sok dolog van. Van amit könnyebb és nem akarnék lezárni, van amit meg nehezebb de azt meg nagyon leakarnám. Milyen már ez...meg az még annyira milyenebb, hogy felvetődik mind e közben bennem az, hogy beszélhetek e ÉN-ről? Az olyan önzőségnek hathat így, hogy vannak gyerekeim...de ha nincs ÉN, vagyis ha nem jó ha van, akkor meg miért volt a bizsergés? Meg az, hogy rájöttem az okára, meg arra hogy mit tehetek?
Tudom, érzem, értem.
Megértem megérteni.
Ér e ezt érezni?
Tudhatom e megtudni?
