Az érzés amikor...
Abban reménykedem, hogy ha becsukom a szemem, és elszámolok 10-ig, majd újra kinyitom a szemem akkor minden megváltozik. Akkor minden jobbra fordul. Akkor egy szempillantás alatt elmúlik és megszünik az érzés, hogy elhatalmasodnak fölöttem a gondok. Akkor egyszer csak látnám a megoldásokat, a fényt az alagút végén. Sőt, maga a fény a napsugár lenne amely átszűrődik az örvénylő vizen keresztül amely jelenleg magával ragadott, húz le a mélybe, félelemmel és kilátástalansággal tölti be egész bensőmet. A fény mely melegével átjárná a testemet, a lelkemet, s ezt a melegséget másoknak is átdhatnám. Másoknak, bárkinek, de főleg a gyerekeimnek. Mert ha akármennyicske kis erőt is érzek magamban a mindennapok során az azért van mert ők vannak. De most gyenge vagyok, erőtlen, kimerült, és elkeseredett. Elkeserit annak a tudata, hogy az önmagamban feltett kérdéseimre többé, kevésbé sikerült válaszokat találnom,de a "hogyanok"-ról sajnos fogalmam sincs.
Igyekszem és törekszem észre venni és értékelni a jó dolgokat az életemben. Boldogsággal tölt el, hogy az elmúlt néhány hónapban azt tapasztalhattam mintha emberi testet öltött segítő és szerető angyalkák léptek be az életembe.
De most csak beakarom csukni a szemem, befogni a fülem. Nem látni, nem hallani mindazt ami fájdalmat okoz. S mintha egy röpke álom lenne e szempillantás, megoldódna  minden, harc és küzdelem nélkül.
Erőt érzek magamban élni, szeretni. A viaskodás viszont másokkal és önmagammal is, mindezt az erőt szinte kisszivja belőlem.
Abban reménykedem, hogy ha becsukom a szemem, és elszámolok 10-ig, majd újra kinyitom a szemem akkor minden megváltozik.  Akkor minden jobbra fordul...

Aprócska dolgok

Szeretek olyan üzletekben vásárolni ahol kedvesek velem. De nem ám úgy megjátszva mint pl a Deichmann-ban, hanem úgy igazából őszintén. Mert bizony észrevehető az, ha valaki kényszerből kedves.
Szóval ha Váradon vagyok, akkor általában benézek a Britani-ba. Mivel viszonylag nagy a választék, áttekinthetőek a termékek, s annak ellenére, hogy használt ruhás üzletként van számon tartva mégis tele van új, jó minőségű ruhával. Ráadásul kedvező áron lehet beszerezni márkás, kis, különleges  ruhákat s mégsem fast fashion üzlet.
A minap is bementem szétnézni egy kicsit. Igazából nadrágot szerettem volna venni, mert elfelejtettem betenni  a bepakolt szettemhez illő nacimat. Persze nem találtam sajnos olyat ami tetszett volna, viszont találtam egy vagi, kis fekete ruhát és  egy hozzá illő púder rózsaszín kardigánt.
Méretre jó volt a ruci, de a probafülkében pont arra gondoltam, hogy újra neki kellene kezdjek a 90 naposhoz...mert na.
De attól még örültem a legújabb szerzeményeimnek, hiszen a kis George ruhácska igen jó árban volt, pont A vonalú, ráadásul vadiúj.
Viszont ami a legjobb volt az egészben az az volt, amikor a kasszához mentem fizetni. Az eladónő kedvesen, mosolyogva, magyarul megjegyezte:
- Jaj olyan jó ez a kis ruha. Biztosan nagyon jól állhat.
Annak ellenére, hogy már akkor délután elég fáradt voltam, mégis jókedvre derültem és örültem, hogy végül benéztem a britaniba, s nem csak az új cuccaim miatt. :)

Az érzés amikor...
A távolsági buszra felszáll egy idős nénike. Senki nem adja át neki a helyét, mindenki csak tekintget ki az ablakon, mintha nem vették volna észre.
Dühös leszek.
Én az ablak mellet ülök és ülnek mellettem, tehát nem áll módomban felajánlani neki a helyemet.
Viszont eszembe jut a Kontroll című filmből az a jelenet amikor a Macilány ugyanabban a helyzetben van amiben én most.
Elkezdem nézni a mellettem ülő huszonéves srácot, majd a nénit. A fiút és a nénit, feltűnően. Naaagyon feltűnően.
A fiúka zavarba jön, lesüti a szemét, elkezdi babrálni a telóját.
Erőt veszek magamon rövid tanakodás után, megszólalok :
- Nem szeretnéd átadni a helyedet annak a nagyon idős nénikének?
- Őőőő, pont arra gondoltam én is. - válaszol a srác.
Majd feláll és szól a néninek, hogy foglaljon helyet.
A néni kipirul, megköszöni, helyet foglal mellettem. S oda fordul hozzám:
- Leszáll? - Érti a fiúra.
- Nem, csak nagyon kedves. - Válaszolom hangosan.

Megállók

Viszonylag nyitott, segítőkész  és barátkozós emberkének tartom magam. Viszont az már egy jó ideje feltünt, hogy valamiért ezeket a tulajdonságaimat mások is észreveszik rajtam. De nem ám csak a környezetemben élők, hanem az idegenek is.
Elég gyakran utazom tömegkozlekedéssel, legyen az busz, vonat, villamos, annak ellenére, hogy roppantul szeretek sétálni, s ha időm engedi az utam nagy részét gyalog teszem meg úgy általában. De van, hogy nem, s olyankor mikor jövök-megyek, vagy így, vagy úgy csomószor odajönnek hozzám mindenfèle járókelők ilyen -olyan információkat szerezni.
Pl olyan sokan állítottak már meg megkérdezni hogy hány óra van, hogy nemrégiben vettem karorá(ka)t.
De tegnap volt egy eset, hogy egy idősebb férfi kérdezte hogy melyik villamos megy a rogi piac felé s én tudtam neki segíteni, mert épp kiírta a kijelző, mert ugye amúgy nem nagyon tudom sajnos, hogy melyik vili merre...szóval állunk a megálloba s jött egy 2-es villamos. Az illető férfi határozottan elindult felszállni a villamosra de hátra pillantott rám a biztonság kedvéért, én higgattan intettem a fejemmel, hogy "nem, nem". Megértette s nem szállt föl.
Olyaaaan vicces volt. :p

Vagy pl tegnapelőtt mikor hajnalban Biharig mentem apuval onnan meg vártam valami távolsági buszt Várad felé.  Jött is egy kb 4 percen belül. Felszálltam rá. Viszont a sofőrnek nem volt elég visszajárója, így csak annyit mondott:
- Nem baj, majd legközelebb.
Közben mindketten tudtuk, hogy tuti nem lesz legközelebb. :p

De azt is élvezem amikor a vonaton a kalauz kedveskedni próbál de nekem nagyon nincs kedvem társalogni. S a sok "domnisoara"-zás közben én mosolyogva helyesbítek, hogy "doamna" és ő ettől zavarba jön és tovább áll.

Vagy tegnap amikor egy pár az utcán leakar szólítani, hogy "Doamna, doamna", megfordulok s akkor helyesbit a nőci, hogy "sau domnisaoara". Erre mondjuk nem mondtam semmit, mert ez még mondjuk jól is esett. És vicces is volt. Csak éppen nem tudtam sajnos hogy milyen intézményt keresnek.

Szóval ilyenek történnek velem mindig ha utazok'.
Örömmel tölt el az hogy olyannak tűnök mások szemében aki tuti tud majd nekik segíteni. Azonban rossz, hogy egy csomószor mégsem tudok, no meg kicsit veszélyes is így jobban bele gondolva, idegenekkel társalogni.
Nincs semmi bajom a tömegközlekedéssel, de azt hiszem hogy ősszel a def meg a titu vizsga után beiratkozok a sofőr suliba.

Furcsa szemmel néztem mindig azokra, akik valamit gyűjtenek. Értelmetlennek látom azt ha valaki valamit tudatosan beszerez aztán tárol csupán azért, hogy gyönyörködjön bennük.
Mondjuk fiatal koromban én is hozzá fogtam szalvétákat gyűjteni, mert azok olyan szépek. De idővel úgy alább hagyott a lelkesedésem.
Viszont, most ősszel mikor beköszöntött a hűvösebb idő, elővettem a sálaim egy részét s örültem is, hogy végre sálhordósra fordult az idő, hiszen szeretem a kiegészítőket, hogy ezért szeretem a sálakat is. :)
Szóval, elővettem egy doboz sálat, aztán még egyet, s majd még egyet. Aztán mikor a téli kabátokat pakolgattam találtam még egy kisebb zacskó vastag, kötött sálat. No, az volt az a pont amikor megdöbbentem egy kicsit. Lesokkolt, hogy: "hmmm bakker, hogy lett ennyi sálam." Rájöttem, hogy nem szokványos mennyiségű sál van a birtokomban, arra gondoltam, hogy lehet ez már gyűjtésnek számít. Lehet, hogy mániákus sál gyűjtő lennék?
Ma össze számoltam őket. 34 darab van úgy, hogy kiselejteztem őket. Így összeszámolva  nem is olyan sok. Ha pl 50-nél több sálam lenne akkor az már gyűjtésnek számítana, de 34 az nem. S különben is, szerintem az nem is számít gyűjtésnek ha nem tudatosan veszem a sálakat. Vagy de?