Abban reménykedem, hogy ha becsukom a szemem, és elszámolok 10-ig, majd újra kinyitom a szemem akkor minden megváltozik. Akkor minden jobbra fordul. Akkor egy szempillantás alatt elmúlik és megszünik az érzés, hogy elhatalmasodnak fölöttem a gondok. Akkor egyszer csak látnám a megoldásokat, a fényt az alagút végén. Sőt, maga a fény a napsugár lenne amely átszűrődik az örvénylő vizen keresztül amely jelenleg magával ragadott, húz le a mélybe, félelemmel és kilátástalansággal tölti be egész bensőmet. A fény mely melegével átjárná a testemet, a lelkemet, s ezt a melegséget másoknak is átdhatnám. Másoknak, bárkinek, de főleg a gyerekeimnek. Mert ha akármennyicske kis erőt is érzek magamban a mindennapok során az azért van mert ők vannak. De most gyenge vagyok, erőtlen, kimerült, és elkeseredett. Elkeserit annak a tudata, hogy az önmagamban feltett kérdéseimre többé, kevésbé sikerült válaszokat találnom,de a "hogyanok"-ról sajnos fogalmam sincs.
Igyekszem és törekszem észre venni és értékelni a jó dolgokat az életemben. Boldogsággal tölt el, hogy az elmúlt néhány hónapban azt tapasztalhattam mintha emberi testet öltött segítő és szerető angyalkák léptek be az életembe.
De most csak beakarom csukni a szemem, befogni a fülem. Nem látni, nem hallani mindazt ami fájdalmat okoz. S mintha egy röpke álom lenne e szempillantás, megoldódna minden, harc és küzdelem nélkül.
Erőt érzek magamban élni, szeretni. A viaskodás viszont másokkal és önmagammal is, mindezt az erőt szinte kisszivja belőlem.
Abban reménykedem, hogy ha becsukom a szemem, és elszámolok 10-ig, majd újra kinyitom a szemem akkor minden megváltozik. Akkor minden jobbra fordul...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése