2016. július 31., vasárnap
2016. július 29., péntek
Bonyodalmak...
Már évek óta törtem a fejem azon, hogy próbáljam meg a versenyvizsgát. De valahogy soha nem volt hozzá erőm, vagy csak talán nem akartam eléggé. Ugyanis szeretek itthon lenni a kicsikkel, szeretem, hogy itt vagyunk mindíg egymásnak, élvezem a közös reggeli lustálkodásokat, hogy este, lefekvés előtt így búcsúznak el tőlem:
- "Reggel talakozunk a nagyágyban."
Élvezem, hogy nem kell sehova menni, hogy nem kell reggelente az ébresztő hangjára ébrednem. De legjobban azt, hogy nem vagyok időhöz kötve! Hogy csak, és kizarólag a gyerekeim "kiszolgálása" tölti ki a napomat.
Azonban az, hogy sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy itt a faluban egyáltalán nem odaillő személy óvja, a gyerkőcök oktatására, tanítgatására megalkotott intézményben, elég erőt adott ahhoz, hogy akarjak versenyvizsgázni menni. Tehát nem a"karrier",a fizetés ebben a történtben a leglényegesebb, hanem inkább az, hogy megtudjam mutatni a környezetemben élőknek, hogy igenis lehet értelmes, és viselkedni tudó lényeket faragni a csemetékből egy kis odafigyeléssel, idővel és szeretettel. Tehát ez, hogy idén rászántam magam a tanulásra, a vizsgázósdira egyáltalán nem rólam szól. Hanem pl Borókáról, hogy járjon oviba, hogy kicsi nevelt kortársai lehessenek, hogy amikor majd ő is 0.-ba fog menni, mint most Nimród ne kelljen azon aggódnom hogy "elfogják majd rontani" az én kis ügyes, okos kincsemet. Összeszorul a gyomrom,ha arra kell gondolnom, hogy hogyan fogja Ninród megélni ezt az egész sulikezdést. Dühös vagyok magamra amiért nem tudok számára a jelenleginél jobb opciót biztosítani . Szomorú leszek attól, hogy tudom hogy olyan környezetben kell leülnie napi 4,5 órát amilyenben jómagam még 10 percet sem bírnék ki. Sokszor utálok itt lakni, itt lenni. Békében , nyugalomban, csendben, de valahogy mégis kiszolgáltatottan, választási lehetőségek nélkül.
Tehát elmentem vizsgázni, január óta tanulok rá, szakkönyveket vásároltam és olvastam is őket amikor csak az időmből kitelt. Ráébredtem arra így 27 évesen, hogy igen ez a valójában nekem való. Hogy sok, sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem, miért is javasolta Pásztor Gabi azt, hogy a peda liciben tanuljak tovább. Félretettem elveim egy részét és úgymond behódoltam a rendszernek. Próbálok lavírozni...úgy,hogy tudom, hogy ez még csak a kezdet. Szeretnék bízni, de valahogy nem tudok olyanokban akikben annak idején, 12. Után már egyszer nagyot csalódtam. S közben tudom, hogy erre van szükségem, hogy hosszú távon erre van szüksége az én, és a falunkban élő többi gyermeknek is.
Tanultam, vizsgáztam,s csak 6,60 kaptam...én úgy de úgy elvoltam keseredve, s vagyok még most is. Persze kaptam ígéreteket, feltételeket, javaslatojat ezzel a 6,60-al is. Pl h iratkozzak be egyetemre, hogy legyen nagyobb majd a fizetésem. El lett tervezve a pályafutásom, hogy mikor és mit kellmajd tennem. De most komolyan...pont nekem, a nagyobb fizetés lenne a fő cél? Mikor mennyi vívódással járt már csak az, hogy egyáltalán megrendeljem az első néhány könyvet amiből elkezdtem tanulni. Kicsi gyermekek nem tanulják meg fogni a ceruzát az ovi végére, nem tanulnak meg szépen, választékosan beszélni, és a pénz a leglényegesebb?
Beiratkoztam az egyetemre, mert magam miatt akarom, azonban elfecsrelt időnek tartom, ha arra gondolok, hogy a csemetéim ezalatt a három év alatt nem fognak úgy telhes egésszébben kisajátítani. Túl sok a jelentkező, túl sokan akarnak "továbbtanulni", nagyobb fizetést, vagy éppen csak húzni az időt a való, sokszor nehéz és felelőséggel járó életbe történő becsöppenésükig. Lehet nem jutok be...de lehet, hogy nem is bánnám...
Szeretem a reggeli közös lustikat a kicsikéimmel, szeretem, hogy nem vagxok időhöz kötve. Gyűlölöm azonban azt, hogy olyan döntések meghozatalára kényszerít sokszor az élet, a környezetem amelyeket nem szívesen tennék meg csak úgy magamtól, magam miatt.
- "Reggel talakozunk a nagyágyban."
Élvezem, hogy nem kell sehova menni, hogy nem kell reggelente az ébresztő hangjára ébrednem. De legjobban azt, hogy nem vagyok időhöz kötve! Hogy csak, és kizarólag a gyerekeim "kiszolgálása" tölti ki a napomat.
Azonban az, hogy sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy itt a faluban egyáltalán nem odaillő személy óvja, a gyerkőcök oktatására, tanítgatására megalkotott intézményben, elég erőt adott ahhoz, hogy akarjak versenyvizsgázni menni. Tehát nem a"karrier",a fizetés ebben a történtben a leglényegesebb, hanem inkább az, hogy megtudjam mutatni a környezetemben élőknek, hogy igenis lehet értelmes, és viselkedni tudó lényeket faragni a csemetékből egy kis odafigyeléssel, idővel és szeretettel. Tehát ez, hogy idén rászántam magam a tanulásra, a vizsgázósdira egyáltalán nem rólam szól. Hanem pl Borókáról, hogy járjon oviba, hogy kicsi nevelt kortársai lehessenek, hogy amikor majd ő is 0.-ba fog menni, mint most Nimród ne kelljen azon aggódnom hogy "elfogják majd rontani" az én kis ügyes, okos kincsemet. Összeszorul a gyomrom,ha arra kell gondolnom, hogy hogyan fogja Ninród megélni ezt az egész sulikezdést. Dühös vagyok magamra amiért nem tudok számára a jelenleginél jobb opciót biztosítani . Szomorú leszek attól, hogy tudom hogy olyan környezetben kell leülnie napi 4,5 órát amilyenben jómagam még 10 percet sem bírnék ki. Sokszor utálok itt lakni, itt lenni. Békében , nyugalomban, csendben, de valahogy mégis kiszolgáltatottan, választási lehetőségek nélkül.
Tehát elmentem vizsgázni, január óta tanulok rá, szakkönyveket vásároltam és olvastam is őket amikor csak az időmből kitelt. Ráébredtem arra így 27 évesen, hogy igen ez a valójában nekem való. Hogy sok, sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem, miért is javasolta Pásztor Gabi azt, hogy a peda liciben tanuljak tovább. Félretettem elveim egy részét és úgymond behódoltam a rendszernek. Próbálok lavírozni...úgy,hogy tudom, hogy ez még csak a kezdet. Szeretnék bízni, de valahogy nem tudok olyanokban akikben annak idején, 12. Után már egyszer nagyot csalódtam. S közben tudom, hogy erre van szükségem, hogy hosszú távon erre van szüksége az én, és a falunkban élő többi gyermeknek is.
Tanultam, vizsgáztam,s csak 6,60 kaptam...én úgy de úgy elvoltam keseredve, s vagyok még most is. Persze kaptam ígéreteket, feltételeket, javaslatojat ezzel a 6,60-al is. Pl h iratkozzak be egyetemre, hogy legyen nagyobb majd a fizetésem. El lett tervezve a pályafutásom, hogy mikor és mit kellmajd tennem. De most komolyan...pont nekem, a nagyobb fizetés lenne a fő cél? Mikor mennyi vívódással járt már csak az, hogy egyáltalán megrendeljem az első néhány könyvet amiből elkezdtem tanulni. Kicsi gyermekek nem tanulják meg fogni a ceruzát az ovi végére, nem tanulnak meg szépen, választékosan beszélni, és a pénz a leglényegesebb?
Beiratkoztam az egyetemre, mert magam miatt akarom, azonban elfecsrelt időnek tartom, ha arra gondolok, hogy a csemetéim ezalatt a három év alatt nem fognak úgy telhes egésszébben kisajátítani. Túl sok a jelentkező, túl sokan akarnak "továbbtanulni", nagyobb fizetést, vagy éppen csak húzni az időt a való, sokszor nehéz és felelőséggel járó életbe történő becsöppenésükig. Lehet nem jutok be...de lehet, hogy nem is bánnám...
Szeretem a reggeli közös lustikat a kicsikéimmel, szeretem, hogy nem vagxok időhöz kötve. Gyűlölöm azonban azt, hogy olyan döntések meghozatalára kényszerít sokszor az élet, a környezetem amelyeket nem szívesen tennék meg csak úgy magamtól, magam miatt.
Baltácsolás.
Az utcán Boró megkérdezi az egyik fiúcskától:
- Mit viszel?
- Baltát!
- Baltácsolni?
:D
- Mit viszel?
- Baltát!
- Baltácsolni?
:D
Jól indult a napom!
Szóval, éppen buszt várok. Voltak akik stoppoltak, de én meg sem szoktam próbálni, mert valamiért soha nem vesznek fel...
Megállt a stopposoknak egy autó, látom, hogy a csokalyi pap ül benne, hát mondom magamba én őt ismerem, ráadásul érdekes figurának tartom :p...be is szálltam...
Hogy ne legyen csend az autóban, mert az mindíg olyan kínos, meg is említettem neki, hogy én ismerem, s hogy honnan. Először úgy tett mintha nem emlékezne, kérdezte a VEZETÉK nevemet. Aztán látványosan eszébe jutottam. Beszélgettünk erről, arról, s egyszer a nagy mesélés hevében azt mondja:
- Figyelj csak Reni....
:))
Megállt a stopposoknak egy autó, látom, hogy a csokalyi pap ül benne, hát mondom magamba én őt ismerem, ráadásul érdekes figurának tartom :p...be is szálltam...
Hogy ne legyen csend az autóban, mert az mindíg olyan kínos, meg is említettem neki, hogy én ismerem, s hogy honnan. Először úgy tett mintha nem emlékezne, kérdezte a VEZETÉK nevemet. Aztán látványosan eszébe jutottam. Beszélgettünk erről, arról, s egyszer a nagy mesélés hevében azt mondja:
- Figyelj csak Reni....
:))
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)