El kell indulnom, el kell mennem. Idő van. Már túl sok idő telt a maradással, az egyhelyben topogással. Megnyomom a gombot. Várok. Utálok várni...a reggelre, az estre, a tavaszra, a télre... és arra, hogy egyszer lehetne akár jó is valami. Megérkezett. Belépek. Elindulok. Lefelé de közben valahogy mégis fel. Mintha a testemet a mélybe, a lelkemet meg az égbe emelné ez a fémszerkezet.
Megkönnyebbülést érzek, de valahol önvádat is. Miért sanyargattam magam valamivel ami csak ártott és megalázott?
Haladok.
El - le.
Ugyanúgy ahogy az elmúlt években megjártam a poklot és a mennyet is. Csak most ez egy pillanat. A lift sebességével egy ütemben pörög végig minden emlék, minden megélt gondolat, mondat és pillanat.
Jók - rosszak.
,,nem volt szárnyam, csak két csonka lapockám"
Volt aki az angyalkájának tartott, aztán pedig fokozatosan leszáradtak/leszárították a repülő alkalmatosságaim... ezért nem tudtam haladni, ezért volt szükségem a liftre.
Kiszállok.
Jólesően csiklandozza szememet és szívemet az éledező tavaszi fény.
Köszönöm a foszlásnak indulást, hiszen az élő anyag rohadása nélkül nem valósulhatna meg az újászületés.
