Beiratkoztam, elvégeztem. Mentem versenyvizsgázni, de én túl naív voltam ehhez az egész tanügyis dologhoz, persze a szüleim tudták, gondolták, hogy hogyan is működnek a mi kis országunkban a dolgok, de én...én aztán sohaaa.Ugyanúgy kellett volna eljárni mint a korházakban, műtétkor, de én nem engedtem, nem hagytam, hiszen a dokiknak is utálok mellékest gyömöszölni a zsebükbe. Jó jegyet írtam, jobbat mint most...de nem kaptam helyet, nem taníthattam. Pedig addigra már skartam, nagyon, nagyon akartam. Addigra már tudtam, biztos voltam benne, hogy ez a dolgom az életben, de nem jött össze. Elszomorított. Kilátástalanság volt, üresség és ilyenek...
Férjhez mentem, babás lettem. Nem terveztük, de örültünk neki. Főleg én. Annak ellenére, hogy csupán 20 éves voltam, egyáltalán nem bántam. Éreztem, hogy készen állok rá, elég erőt éreztem magambsn ehhez az életre szóló feladathoz. Persze menetközben derült ki, hogy sokkal de sokkal nehezebb anyának lenni mint ahogyan azt elképzeli valaki...de előszőr az életben úgyéreztem, hogy ez az a dolog amiért meg kellett születnem...kiteljesedtem... Rájöttem, hogy miért nem "alakult" úgy, hogy tanítónő legyek...hiszen azáltal hogy ez a lehetőség elúszott kaptam egy sokkal fontosabb feladatot: más gyermekei helyett a sajátomat nevelgethettem. És ez boldoggá tett, mert felismertem ezt, már akkor amikor a terhességi teszt pozitívra sikeredett.
Mostanra két csodálatos, gyönyörű, okos és vagány gyermek édesanyja vagyok. 27 évesen. Szeretem ezt. A rengeteg szörnyű dolog és megpróbáltatás ellenére amin keresztül mentem és még megyek most is , szeretem mindezt. Szeretek anyuka lenni. Jó érezni, hogy van akinek én vagyok a mindene, és feltétel nélkül tudszeretni. Mert bizony, a kicsik még képesek erre, velünk felnőttekkel ellentétben. S lám, milyen önző is vagyok, már csak azért, hogy mindezeket felsorolom.
Rengeteg minden változott meg idén az életemben. Versenyvizsga, tanítás, egyetem és még sorolhatnám. Erőt kapok a manókáimtól, hiszen szeretnek, olyannak amilyen vagyok. Mégis elszomorít ez az egész, mert úgy érzem, hogy sehol nem tudom megállni 100%-an a helyemet.Elfáradtam. Mindez elgyengít.
Ráadásul gördültek életem útjába olyan dolgok is amikre nem számítottam soha. Megélhetném negatívumként is mindazt ami volt, de nem teszem. Megtapasztalásokat szereztem, és a jó dolgokat kiszemezgetve több lettem általuk, tapasztaltabb.. És ennek csak örülni tudok. :) Hiszen majd évek múltán, hogyan válhatna majd belőlem bölcs, idős nénike tapasztalat szerzések nélkül ??? :p Volt, elmúlt, s tudom, hogy semmi sem történik ok nélkül. Fejlődök folyamatosan. S még ha vannak bánatosabb, kimerültebb, elfáradtabb időszakaim is, mégis tudom, hogy a legfontosabb célomat az életben teljesíthettem, viszonylag fiatalon.
Csak most annyira elönt az úgyelegemvanmindenből érzés...csak most annyira szükségem lenne valahonnan valamilyen támaszra ahonnan töltődhetnék.
Koravénnek érzem magam, s lemerült duracell nyuszinak, de közben örömömet lelem a gyermekeimben...annyira érdekes és összetett érzés, annyira az, hogy azt hittem, hogy mdnet közben megfogom tudni fogalmszni, de mostmár ráébredtem, hogy nem, mégsem sikerül leírnom azt ami éppen most, per pillanat bennem zajlik.
Majd ha egyszer vissza olvasom lehet tudni fogom, hogy mi miért történt, vagy történik, vagy épen zajlik le így bennem. De még most nem. Annyit tudok, hogy minden előbb utóbb a javamat szolgálja, s ez a tudat azért megnyugtat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése