szabadság

 Csomó időre van szükségem ahhoz, hogy felvegyem a vakációzás ritmusát. Mire belejövök igazából már el is telik, és kezdődik újra az egész mókuskerék, a rohanás, a menés, igazából csak a túlélésért. Bár szeretem a munkámat, és egyáltalán nem érzem tehernek, mégis lelassulásra vágyom... örülni az élet aprócska csodáinak és örömeinek, a felhők szépségének, az arcomat simogató nap sugarainak, a szelíden enyhet adó szélnek, a lányom cserfes csicsergésének és a fiam néha morcos,  de mégis annyira cuki motyogásanak, és a csednek is.

Hozzállás kérdése az egész. 

Érezhetném túl melegnek a napot, túl hidegnek a szelet, túl felhősnek és borúsnak a kötelességeimet, nehéznek az anyasággal járó feladataimat. De én döntöttem.

Nyavalygás helyett megkeresem inkább a mindennapokban rejlő szépet, szabadságra küldöm a negatív gondolatokat amelyek lehúznak, lelassítva életem ajtó nélküli kisbuszát, teret adok annak, hogy aki nem az életembe való kiszállhasson, aki jönne az jöhessen, és aki valóban oda való az maradjon. Szabadságra küldöm az agyam és a szívem, az elvárásaimat, a megfelelési kényszeremet, élvezve ezt a zötykölődős lassú utazást, amely az élet. Mert aminek jönnie kell az úgyis jön, a aminek meg mennie kell az úgyis megy, a kattogásaim, a félelmeim és a szorongásaim ellenére is.

hagyom

Hagyd a világot szélként át- s átfújni életed lazaszövésü gyolcsán:

mint egy száradni kiakasztott ing, lobogj, lebegj,

hálásan szélszagusodva, ellenállás nélkül

- - hadd örüljön neked majd, ha ki fölvesz.

(Fodor Ákos)

(r)evolution

Nagyon fárasztó és zsúfolt mostanában minden. De közben élvezem is, jót is tesz.

Ma is egy elég mozgalmas napom volt az oviban, voltak benne mély pontok is, de sikerült felülemelkednem a dolgokon kevéske magamban motyogás után. Szóval hulla fáradtan és kimerülten jöttem hazafelé, beszálltam a liftbe, néztem lefelé, futattam végig a otthoni teendőimet az agyamban, és egyszer csak felnéztem, ott volt a tükör, megláttam magam... 

És meglepett a látvány. Azzal kellett szembesülnöm, hogy szép vagyok. Szép a szívem, szép a lelkem, és valahogy ez ott parázslik a tekintetemben, vicces, de sugárzik az aurámból. 😅

Ezt láttam a tükörben... magamat... szépnek, még a tökéletlenségeim sem zavartak akkor, ott. Különös érzés fogott el. Mennyi év, mennyi negatív tapasztalat, mennyi könny és keserűség kellett ahhoz, hogy az elémkerülő mély medrekből kitápászkodva, lemosva magamról mások sérelmeit,  felegyenesedve, megtudjak állni, főleg magam előtt, és tükörbe tudjak nézni úgy, hogy a látvány teljes elégedettséggel töltsön el. 

Egy szempillantás alatt futott át rajtam a felismerés, hogy milyen sokáig hadakoztam másokkal azért, hogy valóban meglássanak, hogy értékeljenek, és szépnek tartsanak. Hadakoztam a rám vetített negatív képet tisztára mosni, megakartam felelni a fiktív vádak és teljesíthetetlen elvárások sorának. Annyira, hogy ez majdnem kioltotta a szívemben lobogó kis lángot. Azt a tüzet ami éltet, ami erőt ad és cselekvésre sarkall. Azt a tüzet ami lángjával másokat is felmelegíthet. A bennem szunnyadó parázs oxigénhez jutott. Csupán tükör kellett hozzá, hogy szembesüljek a hibáimmal és gyengeségeimmel, hogy dolgozni tudjak magamon, magam miatt. Csupán tér kellett hozzá, csend és rengeteg idő, hogy értékelni tudjam azt amim van, és szépnek látnom azt ami megadatott. 

búcsú

 Oldódó képed

kicsordul szememből és
arcomra szárad

(Fodor Ákos)

körforgás

 Annyira csodálatos a természet körforgása, és ezt tökéletesen tükrözi az emberi élet is. Porból lettünk, porrá leszünk...

Az ősszel lehulló falevelek rothadása, mely avartakarót képezve a föld számára, menedéket és valamiféle meleget adva annak, előbb utóbb szétmálik, és megszűnik létezni. Halálában mégis táplálja a talajt,  előkészítve a terepet a tavasszal sarjadó új élet számára. Hasonlóan az emberi testhez... de hasonlóan e az emberi szívhez is?

Az érzelmeink is elsorvadhatnak, a vágyaink is  szétmálodhatnak porrá, úgy mint egy erdei séta során a talpunk alatt recsegő, földre lehullott falevelek. Ilyenkor pihen meg a szív, és  megroppanva hull darabokra... Kényszeredett téli álom ez, keserű és sötét. S nem tudni, hogy a nap sugarai hatással lesznek e rá, és azt sem, hogy felmelegíhetik e még azt, oly forrón, és oly melegséggel, hogy a meglévő sebek összeforhassanak.

A körülöttünk lévő körforgás leképezhető e az érzéseinkre is? Van e értelme várni a meleget, a fényt, vagy érdemesebb inkább tudomásul venni, és beletörődni abba, hogy nem mindenkinek adatik meg, hogy megtapasztalja a szikrázóan forró, gyümölcsöző nyarat.

https://youtu.be/dzkCUBMzpOc?si=Kn-UDwyvo1CkXnQN

Biztonságossá válni önmagam számára.

határozottan

Mindennek van határa. 

Vannak látható és láthatatlan határok. Sőt vannak olyan határok, amelyek például egy térképen láthatóak de szabad szemmel nem. Mindent meghatároz valami, és nem csak mindent, hanem mindenkit. 

Melyek azok a határok, amelyeket magunknak szabunk? Melyek az én határaim másokkal, és önmagammal szemben?

Eljutottam arra a pontra, hogy szükségét érzem annak, hogy legyenek határaim. Félek különböző dolgok után vágyakozni, mert többnyire nem teljesednek be, tehát az álmaimat, azt hogy mire vágyok nehezen tudom behatárolni. Azonban egyre inkább körvonalazódik bennem mostanában, hogy mi az amire nem vágyok. 

Sokszor ráhagytam másokra dolgokat, a konfliktusok elkerülése végett, a békesség kedvéért...de mégsem okozott megnyugvást, inkább valami belső feszültséget teremtett bennem, mely az idő múlásával egyre csak nőtt. 

Nehezebb számomra nemet mondani, mint igent. Mostanra már világossá vált. Kényelmesebb volt belenyugodnom dolgokba, mint a véleményemet felvállva kiállnom magamért, sokszor olyankor is ha ezzel én kerültem megalázott helyzetbe.

Bár a Román- Magyar határ fizikális mivoltában idéntől már megszünt, de nekem mégis szükségem van határokra. Félállítottam őket,  és szigorúan ragaszkodni is fogok hozzájuk.  Eldöntöttem. Hiszen valamilyen szinten a határaink határoznak meg minket.