Annyira csodálatos a természet körforgása, és ezt tökéletesen tükrözi az emberi élet is. Porból lettünk, porrá leszünk...
Az ősszel lehulló falevelek rothadása, mely avartakarót képezve a föld számára, menedéket és valamiféle meleget adva annak, előbb utóbb szétmálik, és megszűnik létezni. Halálában mégis táplálja a talajt, előkészítve a terepet a tavasszal sarjadó új élet számára. Hasonlóan az emberi testhez... de hasonlóan e az emberi szívhez is?
Az érzelmeink is elsorvadhatnak, a vágyaink is szétmálodhatnak porrá, úgy mint egy erdei séta során a talpunk alatt recsegő, földre lehullott falevelek. Ilyenkor pihen meg a szív, és megroppanva hull darabokra... Kényszeredett téli álom ez, keserű és sötét. S nem tudni, hogy a nap sugarai hatással lesznek e rá, és azt sem, hogy felmelegíhetik e még azt, oly forrón, és oly melegséggel, hogy a meglévő sebek összeforhassanak.
A körülöttünk lévő körforgás leképezhető e az érzéseinkre is? Van e értelme várni a meleget, a fényt, vagy érdemesebb inkább tudomásul venni, és beletörődni abba, hogy nem mindenkinek adatik meg, hogy megtapasztalja a szikrázóan forró, gyümölcsöző nyarat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése