Csomó időre van szükségem ahhoz, hogy felvegyem a vakációzás ritmusát. Mire belejövök igazából már el is telik, és kezdődik újra az egész mókuskerék, a rohanás, a menés, igazából csak a túlélésért. Bár szeretem a munkámat, és egyáltalán nem érzem tehernek, mégis lelassulásra vágyom... örülni az élet aprócska csodáinak és örömeinek, a felhők szépségének, az arcomat simogató nap sugarainak, a szelíden enyhet adó szélnek, a lányom cserfes csicsergésének és a fiam néha morcos, de mégis annyira cuki motyogásanak, és a csednek is.
Hozzállás kérdése az egész.
Érezhetném túl melegnek a napot, túl hidegnek a szelet, túl felhősnek és borúsnak a kötelességeimet, nehéznek az anyasággal járó feladataimat. De én döntöttem.
Nyavalygás helyett megkeresem inkább a mindennapokban rejlő szépet, szabadságra küldöm a negatív gondolatokat amelyek lehúznak, lelassítva életem ajtó nélküli kisbuszát, teret adok annak, hogy aki nem az életembe való kiszállhasson, aki jönne az jöhessen, és aki valóban oda való az maradjon. Szabadságra küldöm az agyam és a szívem, az elvárásaimat, a megfelelési kényszeremet, élvezve ezt a zötykölődős lassú utazást, amely az élet. Mert aminek jönnie kell az úgyis jön, a aminek meg mennie kell az úgyis megy, a kattogásaim, a félelmeim és a szorongásaim ellenére is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése