1660. augusztus 23-át írtak a naptárak, már negyvenkét napja dúlt a harc a váradi várban. A
bástyákon és a falakon hatalmas réseket ütöttek a török ágyúk. Mindenütt por, romokban heverõ házak, sebesültek jajgatása, a falakon belül és kívül is, végig a várárok mentén hullák hevertek, orrfacsaró bûzt árasztva az augusztusi hõségben. A magyarok között alig volt már olyan, akit ne ért volna golyó. Férfiak, asszonyok, gyerekek, mindannyian a váradi dombokat lesték, hátha feltûnnek végre a felmentõ csapatok, hátha elindul a vár alól a török sereg. Nézték a dombokat, és nagyon fájt a szívük. Fájt a szívük a Körösért, a városért, a várért, a várbéli gyönyörû templomért, a királyszobrokért, a szõlõhegyekért, magyar hazájukért. Fájt a szívük a vár mellett lerombolt otthonaikért, az ifjúságukat, életüket jelentõ kis világért, mert szinte mindnyájan itt születtek, a vár melletti békés magyar falvakban. Úgy itta a szemük a tájat, mintha tudták volna, utoljára látják életükben ezt a gyönyörû, Váradot körülölelõ vidéket. A várvédõ magyarok fáradtan, izzadtan, sebesülten, reménytelenül húzódtak meg a bástyák árnyékában. Nézték a vidéket, nézték a hatalmas török tábort. Vártak és figyeltek. Még fülükben csengett parancsnokuk biztató szava: .Hazánkat, édes lakóhelyünket vérünk hullásával is oltalmazni igyekezzünk. Az magyari jó hírnek, névnek, szegény megromlott hazánk becsületinek, méltóságának is megfelelni ekképpen találtatunk...
false false EN-US X-NONE X-NONE MicrosoftInternetExplorer4
A Csonka bástyán, a leomlott téglák között egy fekete kis cig ányasszony ült a porban. Egyre többen gyûltek köréje. Kártyát vetett, a jövõt tudakolta. A sokat próbált, ezer sebbõl vérzõ magyar katonák szótlanul ülték körül. A cigányasszony egyre komorabban nézte a lapokat.
-No, mi lesz már, Rebeka néném, mondja már, mit lát a lapokban - mordult rá az ifjú Rácz Jóska a cigányasszonyra.
- Mondom, fiam, mondom. Látok egy romos várat, körülötte pedig valami nagy várost, kapitánya nem magyar ember. Vicekapitánya meg valami kis vékony szõke asszony.
- Mi, a kapitány nem magyar ember, a vice meg egy aszszony? - hördült fel Jóska.
- Abiza, a kapitány nem magyar, oláh, de nem tudom miért, románnak nevezik. Sokat látok még a fajtájukból a városban. Övék a város, az õ zászlójuk lobog Várad felett. Még vannak magyarok is a városban, de milyen magyarok. Az asszony, a vice, az magyar, legalábbis magyarul beszél, de senki nem figyel rá. Mindig mozog, megnyit, felavat, beszédet mond. Látom, hogy a nagy város utcáinak nem magyar neve van, de ez a szõke asszony magyar neveket csinál nekik, ezeken a neveken meg minden magyar utódunk csak röhög, de valami érthetetlen okból elnézik a vicé- nek, hogy ezt tette velük, ezt tette nyelvükkel. Sok pénzt látok a szõke asszonynál meg barátain ál, valami képviselõknek hívják õket. Nincsenek sokan, de egy nyájba álltak össze, pártnak hívják, ez uralja õket, ez ad pénzt, munkát meg hatalmat nekik. Utódaitokat is látom, a magyarokat, õk szegények, rongyosak, sokan már éheznek is közülük, a képviselõk sanyargatják õket, utódaitok kevés pénzét is elveszik, mert kell az országnak, Romániának.
- Románia, az meg mi az Isten csudája? - álmélkodik Rácz Jóska.
- Valami ország lehet, vagy valami olyasmi. A magyarok hazáján építették fel nagy részét. Még Várad is Romániában van.
- Romániában!? Hát Várad nem Magyarország egyik legszebb vára?
- Nem hát! Hallgass már, Jóska fiam, ne szólj mindig közbe! Hol is tartottam? Ja, igen, a képviselõk. Nekik sok pénzük van, zsoldjuk akkora, hogy semmiben sem szenvednek hi- ányt. Néha, négyévenként mégis kellenek nekik a magyarok, meg az oláhok is, azt választásnak hívják. Akkor mindig ígérgetnek az urak meg a párt, nem csoda, féltik a zsoldjukat, a magyarok meg valami rejtélyes okból meg is szavazzák õket, valami titkos kór emésztheti a magyarokat, hogy ezt teszik, nagyon betegek lehetnek.
- Éppen mint most, Rebeka néni, most is urak vannak meg parasztok - szólt közbe ismét Jóska .-
, akkor ez már mindig így lesz! Meg vagyunk mi is, katonák, akik most itt harcolunk a várért, Magyarországért vagy Romániáért, már a fene sem tudja. Ránk emlékeznek-e az utódok?
- A szõke asszony meg néhány hasonló pénzes ember, soksok pénzért, a várost lakó szegény magyarok és oláhok adójából megünnepeltet benneteket. A városlakók egy részének alig van valami kis pénze, de ezek a városi urak a szegények pénzét, adóját magukat dalnokoknak nevezõ alakoknak adják oda. Itt a várban fognak ünnepelni. Várünnepnek fogják hívni. Valami nagy deszkaemelvényt látok az árokban, bocskorban ropják rajta a táncot, az oláh nép zenéjét játsszák rajta, de itt ordítoznak a .dalnokok. is. Iszonyatos hangzavart, ordításokat csinálnak, az egész vár környéke ettõl lesz hangos. Mintha háború lenne. De nagyon is béke van, mert sok magyar meg oláh ifjút és gyereket látok ott együtt kiabálni, tapsolni, táncolni csontjaitok felett.
- Rebeka néném, nézze csak meg jól azt a kártyát, az nem lehet, hogy így emlékezzenek a várra, meg ránk is.
- A lapok ezt mutatják, fiam. Látok én még mindenféle gépeket, forgó szekereket,zabálást, húst, meg részegítõ italokat. Jóska fiam, ezek bizony így ünnepelnek...
- Hát az Isten verje meg minden maradékunkat, ha ezt teszik. Képviselõk, párt, pénz, hát ennyire hülyék lesznek utódaink? Verje meg az Isten õket, ha nekik dicsõséges Árpád fejedelmünk, Szent László királyunk, a mi vérünk, amit szeretett hazánk ért, városunkért, a várért hullatunk, csak ennyit ér. Ne is mérgesítsen - köpött egy nagyot a porba Jóska - ne mondja tovább, égesse el azt a kártyát, mert soha nem hiszem el, hogy ilyenek lesznek Várad magyarjai! Morogva tápászkodott fel az ifjú Rácz Jóska a földrõl. Elindult vissza õrhelyére, a romokban heverõ falra. Egy pillanatra kinézett a téglák mögül a török tábor felé. Óriási ütést érzett a homlokán, hirtelen valami melegség öntötte el az egész arcát. Leszédült a falról, ahogy zuhant, még mindig ott zsongott a golyóval együtt fejében a cigányasszony jóslata.
- Az Isten verje meg õket! - hörögte, majd elterült a vár tövében. Éppen oda hullott, ahová 350 évvel késõbb felverték a deszkaemelvényt.
Úgy gondolom, hogy ezen mindannyiunknak el kellene gondolkodnunk. Valóban úgy élünk, illetve viselkedünk ahogyan illik, ahogyan azt elvárnák tőlünk, ahogyan azt megérdemelnék azok akiknek hálával tartozunk azéert, hogy ott és úgy élhetünk ahogyan.
Mindenért hálásnak kell lennünk, és mindent meg kell becsüljünk, hogy azt majd gyerekeink, unokáink ls dédunokáink is értékelni és látni tudják, mindazt amit a mi őseink örökségül ránk hagytak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése