körforgás

 Annyira csodálatos a természet körforgása, és ezt tökéletesen tükrözi az emberi élet is. Porból lettünk, porrá leszünk...

Az ősszel lehulló falevelek rothadása, mely avartakarót képezve a föld számára, menedéket és valamiféle meleget adva annak, előbb utóbb szétmálik, és megszűnik létezni. Halálában mégis táplálja a talajt,  előkészítve a terepet a tavasszal sarjadó új élet számára. Hasonlóan az emberi testhez... de hasonlóan e az emberi szívhez is?

Az érzelmeink is elsorvadhatnak, a vágyaink is  szétmálodhatnak porrá, úgy mint egy erdei séta során a talpunk alatt recsegő, földre lehullott falevelek. Ilyenkor pihen meg a szív, és  megroppanva hull darabokra... Kényszeredett téli álom ez, keserű és sötét. S nem tudni, hogy a nap sugarai hatással lesznek e rá, és azt sem, hogy felmelegíhetik e még azt, oly forrón, és oly melegséggel, hogy a meglévő sebek összeforhassanak.

A körülöttünk lévő körforgás leképezhető e az érzéseinkre is? Van e értelme várni a meleget, a fényt, vagy érdemesebb inkább tudomásul venni, és beletörődni abba, hogy nem mindenkinek adatik meg, hogy megtapasztalja a szikrázóan forró, gyümölcsöző nyarat.

https://youtu.be/dzkCUBMzpOc?si=Kn-UDwyvo1CkXnQN

Biztonságossá válni önmagam számára.

határozottan

Mindennek van határa. 

Vannak látható és láthatatlan határok. Sőt vannak olyan határok, amelyek például egy térképen láthatóak de szabad szemmel nem. Mindent meghatároz valami, és nem csak mindent, hanem mindenkit. 

Melyek azok a határok, amelyeket magunknak szabunk? Melyek az én határaim másokkal, és önmagammal szemben?

Eljutottam arra a pontra, hogy szükségét érzem annak, hogy legyenek határaim. Félek különböző dolgok után vágyakozni, mert többnyire nem teljesednek be, tehát az álmaimat, azt hogy mire vágyok nehezen tudom behatárolni. Azonban egyre inkább körvonalazódik bennem mostanában, hogy mi az amire nem vágyok. 

Sokszor ráhagytam másokra dolgokat, a konfliktusok elkerülése végett, a békesség kedvéért...de mégsem okozott megnyugvást, inkább valami belső feszültséget teremtett bennem, mely az idő múlásával egyre csak nőtt. 

Nehezebb számomra nemet mondani, mint igent. Mostanra már világossá vált. Kényelmesebb volt belenyugodnom dolgokba, mint a véleményemet felvállva kiállnom magamért, sokszor olyankor is ha ezzel én kerültem megalázott helyzetbe.

Bár a Román- Magyar határ fizikális mivoltában idéntől már megszünt, de nekem mégis szükségem van határokra. Félállítottam őket,  és szigorúan ragaszkodni is fogok hozzájuk.  Eldöntöttem. Hiszen valamilyen szinten a határaink határoznak meg minket.

Felülkerekedhet az egón a szeretet?

 Üdvözöllek téged hideg, ködös november...enyészet hava...

Anyu mindig fázik, és sokszor nem is értettem hogyan lehet valaki ennyire fázós. Sőt, a gagyi reelsek tömkelege is szokott arról szólni, hogy fiatalkorában sokkal lengébben öltözik az ember lánya, mint pl 30 pluszosan. 

Hideg lett, 30 fölött vagyok, és fázom. 

Előkotorászom hát, a költözésem óta még dobozokban heverő sapkáimat, melyeket alíg használtam ezideáig.

Mert bizony költöztem, nyár végén... mint a madarak. A hidegségből melegre vágytam. Valamiért azzal a téveszmével éltem eddig, hogy felmelegedni csak más szeretetének tüzénél lehet. Tévedtem. Újfent.

A belülről való vacogás, valójában a szeretet utáni sóvárgás ... s maga már ez a vágyakozás is csupán egy naív, gyerekes ábránd, ebben az önzéssel teli világban. 

Nem a testem vágyik a melegre, hanem a szívem. 

35 évesen már tudom, hogy mi a valóság, hogy kitől mire számíthatok, hogy ki az életemben az aki ad, és ki az aki elvesz. Ezért fázok... lehet ezért fázik anyu is.

Senkitől nem kaptam még olyan sapkát ami megvédene a hidegtől... 

Üdvözöllek hideg, ködös november... enyészet hava, mely a legsötétebb hónap előtt készíti elő a fény születését, a megszületendő fény pedig maga a szeretet.

 

Az igazi...

 „És egyszerre értettem, hogy nincs igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülálló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden…”

Lift

 El kell indulnom, el kell mennem. Idő van. Már túl sok idő telt a maradással, az egyhelyben topogással. Megnyomom a gombot. Várok. Utálok várni...a reggelre, az estre, a tavaszra, a télre... és arra, hogy egyszer lehetne akár jó is valami. Megérkezett. Belépek. Elindulok. Lefelé de közben valahogy mégis fel. Mintha a testemet a mélybe, a lelkemet meg az égbe emelné ez a fémszerkezet. 

Megkönnyebbülést érzek, de valahol önvádat is. Miért sanyargattam magam valamivel ami csak ártott és megalázott? 

Haladok. 

El - le. 

Ugyanúgy ahogy az elmúlt években megjártam a poklot és a mennyet is. Csak most ez egy pillanat. A lift sebességével egy ütemben pörög végig minden emlék, minden megélt gondolat, mondat és pillanat.

Jók - rosszak.

,,nem volt szárnyam, csak két csonka lapockám"

 Volt aki az angyalkájának tartott, aztán pedig fokozatosan leszáradtak/leszárították a repülő alkalmatosságaim... ezért nem tudtam haladni, ezért volt szükségem a liftre.

Kiszállok.

Jólesően csiklandozza szememet és szívemet  az éledező tavaszi fény.

Köszönöm a foszlásnak indulást, hiszen az élő anyag rohadása nélkül nem valósulhatna meg az újászületés.