Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, mert ilyesmiről nem igen beszélgettem még senkivel, viszont szerintem lényegesek az álmok. Az én életemben legalásibb azok.
Életem fontosabb eseményeit megéreztem álmomban. Nem úgy konkrétan álmodok meg előre dolgokat, hanem csupán azt az érzést, hangulatot amit egy adott helyzet, életesemény ad.
Megéreztem álmomban, hogy Nimród a hasimba költözött, azt amikor valami rossz dolog történt velem, de azt is ha valaki fontos lépett ki vagy be az életembe.
Álmodozom sokat, még ébren is. Álmodozni szerintem jó. Sokszor felbátorít elrugaszkodni a valóságtól és olyan dolgokat megtenni vagy megmondani amelyeket amúgy a valóságban nehezünkre esne.
Régebben eljátszottam sokszor a gondolattal, hogy hogyan is élhettek felmenőink, vidéken, miket és hogy tettek a házkörül pl. Miket főztek, mivel foglalatoskodtak a hideg, sötét, téli estéken. Vonzott a múlt eme jellegű feltárása, felfedezése. S kutakodásom során valahogy abba a tudatba ringattam magam, hogy én szívesen élnék a régiekhez hasonló módón. Mert ugye vonz a minimalizmus és az önellátás mint eszme.
Meglehet, hogy amikor Nimród megszületett volt alkalmam két évet falun élni, viszint az más volt, mint ami most van. Hiszen egy újdonsült anyuka első két éve (vagyis az én első két évem mindkét gyerekkel, mint újdonsült kismama) a pindurkám körül forgott. Szerettem azt az időszakot, az újszülött baba illatát, a tudatot, hogy ott vagyunk mi egymásnak, hogy a testemből táplálom, s hogy már az megnyugatató mindkettőnk számára ha csak egymás illatát megéerezzük, lélegzetét meghalljuk.
Elszigetelve a világtól, mindegy hogy hol, csak együtt.
Szóval akkor amikor Nimród megszületett nem éreztem azt, hogy falusi lennék.
Most viszont, hogy Boróka már négy éves, és már egésszen más ritmusban zajlanak a mindennapjaink rájöttem arra, hogy ez az egész vidéki lét nem hozzám illő, nem renis, nem álmodózos.
DE, kb 10 éve azt álmodtam, hogy a főutcán sétálva vásároltam magamnak egy rakás vagány anyagot abból az anyagos üzletből ami az Orsolya templom mellett van. S varrtam magamnak egy csomó szép ruhácskát, meg felsőt. S azóta is nagy álmom ez, hogy egy szépecske anyagból létrehozzak valamit, valamit ami használható, egyedi, számomra értékes, és a kezem munkája.
Aztán manapság egyre inkább elkezdett érdekelni a fentartható divat, az újrahasznosítás, az, hogy ne támogassuk ha kell, ha nem a fast fashion márkákat akik éhbérért dolgoztatnak Bengladeshben, meg ki tudja még hol, azért hogy egyszer kétszer felvegyünk valamit. Mondjuk ennek is inkább az eszmeisége fogott meg, az, hogy van valóság alapja, mert ugye én nem igazán követem a divatot, számomra lényegesebb az, hogy valaki inkább stílusos legyen nem pedig divatos. Ráadásul anyukámtól kaptam egy varrógépet. Eldöntöttem, hogy mostmár itt az ideje a tettek mezejére lépni, valamit varrnom kell!
Volt pluszban egy gyerekszobába való sötétítő, most az van a kicsik szobájában, s tökéletesnek bizonyult a megmaradt rész párnahuzatnak. Kivágtam, kimértem, férceltem meg minden ilyesmi. elkezdtem összevarni a géppel, de nem sikerült befejezni, mert nagyon elhúzódott az idő. Ennek nagyjából két hónapja. Motoszkált bennem a dolog, hogy be kellene már fejezni az a párnahuzatot, de a lélek kész de a test erőtlen alapon (meg féltem is kicsit a csalódástól, hogy nem fog sikerülni) inkább halogattam a dolgot.
Tegnap azonban rászántam magam, befejeztem.
Örülök, hogy sikerült, örülök, hogy döntést hoztam.
Örülök, hogy tettem egy lépést az álmom megvalósítása felé.
(még ha giccsesen is hangzik én akkor is így érzem)
S miközben én elégedetten nézegettem a munkám gyümölcsét észrevettem egy másik párna huzatot. Egy olyat ami szintén kézzel készült, viszont olyan gyönyörűséges, hogy az én munkám a nyomába sem érhet.
Nem haragszom a másik párnahuzatra azért mert fényévekkel szebb az enyémnél, hiszen annal sokkal közelebb áll a szívemhez, mégis úgy elgondolkodtatott a dolog.
hmmm...annak ellenére, hogy vágytam a régies dolgok, életvitel után rákellett ébrednem arra, hogy nem nekem való. S ezt az is tükrözi, hogy én már zsigerből teljesen más varrtam, alkottam, gondoltam ki, mint amilyeneket a felmenőink hímeztek a varrotasokra.
Némi töprengés után rájöttem, hogy mindkét munka a maga módján szép, és hiába próbálunk magunkra erőltetni olyan dolgokat, eszméket amelyeket szépnek, jónak gondolunk. Idővel úgyis rájövünk arra, hogy valami nem stimmel.
Maradok álmodózónak, egy lépéssel a föld fölött, lebegőnek, hogy összességében tudjam szemlélni a dolgokat s nem pedig részleteiben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése