Nagyon fárasztó és zsúfolt mostanában minden. De közben élvezem is, jót is tesz.
Ma is egy elég mozgalmas napom volt az oviban, voltak benne mély pontok is, de sikerült felülemelkednem a dolgokon kevéske magamban motyogás után. Szóval hulla fáradtan és kimerülten jöttem hazafelé, beszálltam a liftbe, néztem lefelé, futattam végig a otthoni teendőimet az agyamban, és egyszer csak felnéztem, ott volt a tükör, megláttam magam...
És meglepett a látvány. Azzal kellett szembesülnöm, hogy szép vagyok. Szép a szívem, szép a lelkem, és valahogy ez ott parázslik a tekintetemben, vicces, de sugárzik az aurámból. 😅
Ezt láttam a tükörben... magamat... szépnek, még a tökéletlenségeim sem zavartak akkor, ott. Különös érzés fogott el. Mennyi év, mennyi negatív tapasztalat, mennyi könny és keserűség kellett ahhoz, hogy az elémkerülő mély medrekből kitápászkodva, lemosva magamról mások sérelmeit, felegyenesedve, megtudjak állni, főleg magam előtt, és tükörbe tudjak nézni úgy, hogy a látvány teljes elégedettséggel töltsön el.
Egy szempillantás alatt futott át rajtam a felismerés, hogy milyen sokáig hadakoztam másokkal azért, hogy valóban meglássanak, hogy értékeljenek, és szépnek tartsanak. Hadakoztam a rám vetített negatív képet tisztára mosni, megakartam felelni a fiktív vádak és teljesíthetetlen elvárások sorának. Annyira, hogy ez majdnem kioltotta a szívemben lobogó kis lángot. Azt a tüzet ami éltet, ami erőt ad és cselekvésre sarkall. Azt a tüzet ami lángjával másokat is felmelegíthet. A bennem szunnyadó parázs oxigénhez jutott. Csupán tükör kellett hozzá, hogy szembesüljek a hibáimmal és gyengeségeimmel, hogy dolgozni tudjak magamon, magam miatt. Csupán tér kellett hozzá, csend és rengeteg idő, hogy értékelni tudjam azt amim van, és szépnek látnom azt ami megadatott.
