WeekEND

Több év vágyakozás után idén végre sikerült eljutnom a Campusra. Mondjuk hozzá kell tennem azt is hogy még az utolsó pillanatig is voltak kétségeim hogy valóban eljutok e, hiszen többnyire soha nem úgy alakulnak a dolgaim ahogyan eltervezem őket. Meg kicsit macerás is volt, hiszen előtte egy héttel verseny vizsgáztam, előtte egy nappal tudtam meg a jegyemet, előtte egy nappal volt az is amikor teljesen kiakadtam a tanügyi rendszerre, s pont aznap pedig véglegesítőztem. Bepakolni is csak úgy septiben pakoltam. A fesztiválra vágytam azonban csomagolni, hajnali 4.45-kor ébredni, utazni, vizsgázni, dolgokat elintézni majd ismét utazni egyáltalán nem volt erőm.
Mégis túléltem, megoldottam, eltelt. A vizsgatételeket is én dolgoztam ki a teremből a leghamarabb leírtam a leírni valókat majd rohantam tovább. :)
Szóval megérkeztem a Campusra. Voltak kétségeim a társasággal kapcs. akikkel mentem. Féltem az összeférhetetlenségtől. Annak ellenére hogy mindenkit ismertem már régről, mégis volt bennem egy kis félsz...Végig futattam néhány dolgot önmagamban s arra a következtetésre jutottam, hogy nem fogok rágörcsölni erre a társasággal kapcsolatos dologra, felülemelkedem a félelmeimen és a többiekkel szembeni fenntartásaimon s csak egyszerűen megpróbálom kiélvezni az ott létet, a fesztivál feelinget, a koncerteket s ezzel az 5 különös, kicsit az átlagostól eltérő személyiségű de mégis eszméletlenül jó fej és nagyszerű ember társaságát. Természetesen aggódtam amiatt is, hogy számukra is terhes lesz az én társaságom...de megpróbáltam erre nem gondolni egy idő után.
Ott voltam, jól telt.
Sikerült az elmúlt két hónapi rohanás, vizsgázás, izgulás és stressz által bennem kialakult feszkót egy kicsit levezetni.
Természetesen azt követően hogy hazaérkeztem újabb dolgok aggasztanak, viszont a Campus napján megírt vizsgán meglepően jól teljesítettem és elégedett is vagyok a jegyemmel, ezért úgy ahogyan eddig is, a negatív dolgok ellenére mindig érnek olyan hatások amelyek boldogsággal tölthetnek el. S igyekszem ezeket észre venni és értékelni.

U.I.: Megtudtam amúgy amit eddig is gyanítottam: nem igen tudok jól tájékozódni.
Szóval szerencsésnek érzem magam, hogy egyáltalán sikerült eljutnom esténként a szállásra és aztán pedig haza. :)

Ja és két dal ami jellemzi ezt az időszakomat, s tudom azt bármikor meghallom majd ezeket a jövőben a jelenlegi lelki állapotomra fognak majd emlékeztetni...
Ákos: Végre Keresem az utam.

a lényeg...

Csak a szív az, ami számít Az a lényeg, amit érzek De a szív sem lát már semmit A kút túl mély, amibe nézek"

Rendesen jóra sikeredett a Honeybeast új albuma...egy csomó dalocska van rajta amivel teljes mértékben tudok azonosulni.
Most meg főleg ez az idézet szíven ütött.
Hát igen, az időzítés. Valamiért mindig nagyon tudtam időzíteni...
Mikor teljesen más dolgokra kellene összpontosítanom, olyan dolgokkal kell szembesülnöm amelyeket megpróbáltam kitolni, elhalogatni...de most, most valamiért úgy érzem, éreztem hogy már nem tudom tovább... Tisztában vagyok azzal, hogy viszonylag nehezen hozok meg döntéseket, lényegében félek dönteni. S talán ezért. De amikor döntök, akkor már onnantól kezdve tántoríthatatlan vagyok.
Volt időszak amikor próbáltam lavírozni, és azt hittem, hogy ez működik. Azonban az elmúlt hónapokban ráébredtem, hogy fel kell vállalnom azt amit érzek és gondolok. Rövid távon önzésnek érzem, azonban hosszú távon jobb szerintem az egyenesség....Még mindig nem tudom, hogy jól döntöttem e, hogy valóban az a lényeges ami most bennem van, meg ami már úgy egy csomó év alatt összegyűlt bennem. Bizonytalanságot is érzek a döntésemmel kapcsolatban, de elhatározottságot is. Tudom, érzem, hogy ezeket a dolgokat már rég eldöntöttem csak nem mertem megfogalmazni. Mert féltem, igaz félek most is. De azt érzem most, hogy a lényeg hogy egyenes és őszinte legyek magammal és mással szemben is. Nehéz...nagyon nehéz...nem is gondoltam volna hogy ennyire az lesz... De megtörtént, felvállaltam, elmondtam mindazt ami bennem van, ami bánt, mindazt amit tudom hogy kellene érezzek de már nem érzem.
Az eszem szerint hülyeség, meg így több év után is elhamarkodott lépés volt, a szívem viszont...a szívem mást diktált.
Mindig megfontolt voltam, ritkán hoztam hirtelen döntéseket, többnyire óvatosság jellemez, most ebben az esetben sem történt ez másként. Csak az időzítés...de lehet hogy az ilyesmit soha nem lehet jól időzíteni...
S nem tudom mi a lényeg...most csak az amit érzek...

Borúra derű

Az érzés amikor elmegyek a dadusunk biciklijével gyorsan a boltba venni ezt, azt. Amint a kasszához érek szembesülnöm kell azzal hogy elkezdett szakadni az eső, de rettentesen. Panaszolom is a pénztáros nőnek, hogy milyen klassz hogy mindig akkor cipelek magammal ernyőt mikor nem kellene most meg pont nincs nálam.
Fizetek, pakolok, azonban az eső rendületlenül zuhog. Látható lehetett az arcomon a kétségbeesés, hiszen utánam szólt a pénztárosnő, hogy ha gondolom és elfogadom szívesen tud adni egy ernyőt, mert nála most pont van kettő.
Jaj igen, persze, elfogadom sőt eszméletlenül jól esik, hogy csak így magától felajánlotta és a szíven viseli a helyzetem, egy számára teljesen idegen ember helyzete.
Igen ám, renben van hogy lett esernyőm, viszont ott a bringa, ha tartom az ernyőt nem tudom tolni a bicajt, plusz ott van a táskám is.  Ahhh Reni, Reni, ez a te formád...
Reményteljesen állok , a bolt bejáratánál, várva hogy enyhüljön az esőzés amikor kb 10 percet követően arra járt pont az egyik óvodásom nagymamája, rögtön felmérte a helyzetemet, majd felajánlotta, hogy segít eljutni az oviig. :)
Odakint még mindig zuhog az eső viszont a szívemben kisütött a Nap látva és megtapasztalva azt, hogy meglehet ritkán de még mindig lehet figyelmes és segítőkész emberekre bukkani.

https://www.youtube.com/watch?v=X0r4zrPqFzs&index=4&list=PLl7TljMOCwna-K7rkjhH_TUVLNDpPeVMY

Mindig megfogadom magamnak, hogy nem, többet aztán soha. Aztán elcsábulok, megpróbálom és nem sikerül.
Ma is pont így jártam.
Az a sok hülye recept a neten, meg a sütik és szép tojások amit mások posztolnak a fészen...a megfelelési kényszer, a nyomás hogy csak akkor vagy jó anya és háziasszony ha nemtommilyen csicsés sütiket tudsz sütni.

Tudom, hogy nem szoktak sikerülni, tudom, hogy úgy sem fogjuk megenni, tudom de még is megpróbálom. Hátha most másképpen lesz. Meg most tényleg nem szemre fogom kimérni a hozzávalókat, hanem majd kimérem meg minden. Plusz megnézek egy rakás tutorial videót is, hog biztosra menjek.
Mekkora lesz már,hogy pont választások előtt fogok képviselő fánkot készíteni. :p
Na meg Zoli is mondta kicsit viccelődve, hogy csak akkor jönnek Lacival locsolni ha valami nagyon krémes sütit fogok sütni (tudja hogy olyasmit én soha nem szoktam).
Nem baj, megmutatom én most neki is, magamnak is, sőt az egész univerzumnak.
Elszánt vagyok, kimérem, kavarom, kihűtöm, megint kavarom, állagát figyelem, sütőt melegitem a megfelelőre, kinyomom, berakom, sül, figyelem, figyelem, várom hogy emelkedjen, várom, na neeee, neeelapulj, nehogy szét merj lapulni, ne legyél már lapos, hanem magasodj légy kis csücsöri...


2018 április 1, húsvét vasárnap, ezennel ünnepélyesen megfogadom, hogy ezután soha de soha többet nem engedek semmilyen csabitásnak, és nyomásnak az ilyen béna, egészségtelen és különben is hizlaló krémes sütik sütésével kapcsolatban.

Kellemesen csalódtam a kórházi alkalmazottakban. Alapból úgy mentem be a kórházba, hogy elvből nem fogok a zsebükbe "hála pénzt" tenni. (Persze mivel rájuk van utalva az ember, plusz a gyerekemről volt szó lehet legvégső esetben változtattam volna ezen, azonban erre szerencsére nem került sor.)
Mindenki kedves volt, segítőkész és figyelmes velünk. Ha meg nem így lett volna, akkor az volt a tervem, hogy konkrétan a szemükbe nézve kérdezek rá, hogy mennyi pénzt adják azért, hogy kedvesek legyenek velünk.
Egyszer az egyik ilyen takarítónő szerűség elég mogorva volt. No, itt az alkalom végre kiderül, hogyan is reagálnak ha felteszem a már előre eltervezett kérdést. Kerestem valami ürügyet és kimentem a folyosóra megkeresni a nőcit. Rövid idő után pont szembe jött velem, átöltözve, kabátban, táskával s gyors léptekkel haladt az ajtó felé. Ahh már értem, nem bunkó volt, csak simán kimerült és fáradt, várta, hogy az ejszakázás után húzhasson `csába.
Plusz voltak még érdekes dolgok is. Olyan igazi Romaniára jellemzőek.

Ezt pl Boró fotózta, a telefonomban találtam a képek között és igazán megmosolyogtatott. :) Ugye a lábrahuzós kis ízek használata itt a lényeg. Többnyire a nővérek rászolnak a látogatókra, hogy húzzák fel. A fenti esetben a szobatarsunk látogatoját nem vették észre, s ha a kis kék ízét nem is, de engem sikerült felhúzzanak ezzel a hanyagsággal. 

Ráadásul egy csomóan akik használták ezeket a kék ízeket a liftben vették le  és ott hagyták őket ...az egyik nap volt vagy kb 15 db ilyen a liftben. Hát na...tipikus sajnos.

A másik kimondottan jópofa és annyira de annyira az orszagunkra jellemző dolog a szobánkban található tv volt. Ugyanis tv az volt, viszont az antenna az hiányzott vagyis az a kábel. S mikor rákérdeztem elmesélték, hogy a folyosó másik feléből kezdték el a szerelők bekötni a televiziókat és mire a mi szobánkhoz érték biztos elfogyott a kábelük, aztán meg pont jött a karácsony és úgy ennyibe maradt a dolog, elfelejtődött. De én nyugodjak meg, mert a többi szobában mindenhol működik a tv, csak itt nem. 

Okeeee :))

Mostmár csupán azt árulja el nekem valaki, hogy mi lehet bánatnak kell a bejárat mellé oda le a sárba rakni egy játszóteret? Nem elég szerencsétlen beteg, napokra bezártságra utalt gyermekeknek, hogy egész áldott nap bamulhatják az ablakból a csodálatos gyermek várost, ami számukra majdnem a földi paradicsom, még oda teszik az orruk elé ezt a néhány hintát is.

- Meglehet, hogy itt vagyok egy valószinűleges poctanyálda raklap lerakat mellett a bokáig erő sárban, de te bámulj csak, sóvarogj. Úgysem próbalhatsz ki soha, soha. Mert anyadék úgysem hagyják, hogy kiprobálj, hisz ahogyan kiléptek a kórház ajtaján siettek majd haza. Én úgyis csak azer vagyok itt, hogy te rosszabbul érezd magad, s az pedig jobban, aki a kapott támogatás háromnegyedét lenyúlta ezért a 'projektért'.

ramaty

Az érzés amikor amúgy is ramaty hetem van, és leszívja az erőmet a sok hülyeség amit magamra vállaltam de nem úgy sült el ahogyan terveztem, pedig én csak jót akartam mindenkinek...
S akkor ilyen állapotomban kell szembesüljek azzal, hogy valahogy kilépődtem az instagramról és akárhogyan próbálkozok sehogy sem sikerül belépnem, mert halványlilagőzöm sincs arról, hogy mi lehet a jelszavam ott. Pfff.
S akkor pont a napokban véletlenül laptopról csinálódott egy instás profilom, mert onnan is beakartam lépni de a facebookos belépésemmel ez lett belőle.
Tehát van új instám.
Elkezdem újból követgetni az ismerőseimet erre ezt látom:

1. Na, nem baj. Sőt milyen klassz. Elkezdem követni magam és akkor az oda lementett képeimet megmentem legalább. 
2. Bánaaaaaat, ekkor jut eszembe, hogy hiába kezdem el követni magam ha nem tudom jováhagyni a régi profilomon azt, hogy az újjal követhessem saját
3.  magamat. 
4. Most meg ezt telóról írom és valamit átakartam állítani, ami sikerült is, de közben meg valamiért elkezdte megszámozni a sorokat. :))
5. De nem zavar már ez sem, meg semmi sem.
6. Felülemelkedem, elfogadom. Ez van.
7. 
   
8. Meg különben is...kaptam ma Klaritól egy kalssz kis mandalás ruhát, pont olyat mint amilyen neki van kékben, és milyen jó ez.  Kollegák vagyunk, és van csak színben nem megegyező, de máskülönbenteljesen egyforma ruhánk. <3
9. 
   
10.