Felülkerekedhet az egón a szeretet?

 Üdvözöllek téged hideg, ködös november...enyészet hava...

Anyu mindig fázik, és sokszor nem is értettem hogyan lehet valaki ennyire fázós. Sőt, a gagyi reelsek tömkelege is szokott arról szólni, hogy fiatalkorában sokkal lengébben öltözik az ember lánya, mint pl 30 pluszosan. 

Hideg lett, 30 fölött vagyok, és fázom. 

Előkotorászom hát, a költözésem óta még dobozokban heverő sapkáimat, melyeket alíg használtam ezideáig.

Mert bizony költöztem, nyár végén... mint a madarak. A hidegségből melegre vágytam. Valamiért azzal a téveszmével éltem eddig, hogy felmelegedni csak más szeretetének tüzénél lehet. Tévedtem. Újfent.

A belülről való vacogás, valójában a szeretet utáni sóvárgás ... s maga már ez a vágyakozás is csupán egy naív, gyerekes ábránd, ebben az önzéssel teli világban. 

Nem a testem vágyik a melegre, hanem a szívem. 

35 évesen már tudom, hogy mi a valóság, hogy kitől mire számíthatok, hogy ki az életemben az aki ad, és ki az aki elvesz. Ezért fázok... lehet ezért fázik anyu is.

Senkitől nem kaptam még olyan sapkát ami megvédene a hidegtől... 

Üdvözöllek hideg, ködös november... enyészet hava, mely a legsötétebb hónap előtt készíti elő a fény születését, a megszületendő fény pedig maga a szeretet.

 

Az igazi...

 „És egyszerre értettem, hogy nincs igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülálló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden…”

Lift

 El kell indulnom, el kell mennem. Idő van. Már túl sok idő telt a maradással, az egyhelyben topogással. Megnyomom a gombot. Várok. Utálok várni...a reggelre, az estre, a tavaszra, a télre... és arra, hogy egyszer lehetne akár jó is valami. Megérkezett. Belépek. Elindulok. Lefelé de közben valahogy mégis fel. Mintha a testemet a mélybe, a lelkemet meg az égbe emelné ez a fémszerkezet. 

Megkönnyebbülést érzek, de valahol önvádat is. Miért sanyargattam magam valamivel ami csak ártott és megalázott? 

Haladok. 

El - le. 

Ugyanúgy ahogy az elmúlt években megjártam a poklot és a mennyet is. Csak most ez egy pillanat. A lift sebességével egy ütemben pörög végig minden emlék, minden megélt gondolat, mondat és pillanat.

Jók - rosszak.

,,nem volt szárnyam, csak két csonka lapockám"

 Volt aki az angyalkájának tartott, aztán pedig fokozatosan leszáradtak/leszárították a repülő alkalmatosságaim... ezért nem tudtam haladni, ezért volt szükségem a liftre.

Kiszállok.

Jólesően csiklandozza szememet és szívemet  az éledező tavaszi fény.

Köszönöm a foszlásnak indulást, hiszen az élő anyag rohadása nélkül nem valósulhatna meg az újászületés.

mézesek

 

Vannak ezek az ünnepek. A nagy felhajtás, a előrevetített képek amiket a média és a környezet sugall...hogy milyen a tökéletes karácsonyfa, vagy a feledhetetlen szilveszter. 

Csak a látszat a lényeges.

Belül meg minden és mindenki rohad. Mint egy csicsás ajándékdoboz amelyben egy több éve ott feledett mézeskalács lapul. Még meg van a fólia ami védte, még látszanak apró színezett cukormáz darabkák, de maga a kalács már szétporladt ... már nem látszik a formája, nem érződik az illata, már nem az ami volt...

Általában valamit várnak az új évtől az emberek. Lezárják a régit és úgymond a tiszta lappal indítás reményében feszülnek neki a következő esztendőnek. Holott lényegtelen az egész. Csak a felszín ez. Belül mégsem változnak, mert nem akarnak változni. Beleragadtak abba a sémába, hogy elég az ha kívülről valamilyennek mutatják magukat. Mert ez a lényeges, hogy mit gondolnak mások, milyennek látnak mások. S a bennük rejlő mézeskalácsra nem vigyáznak, hagyják szétmállani. 

Nap mint nap egy álarcot magunkra aggatva próbálunk megfelelni a környezetünknek. Milyen kényelmes ez azért. 

Én is szégyenlem a mézesemet, melyet az idő, a rossz döntések, a halogatások, a gyengeségeim tették tönkre. Felöltöztetem ünnepi díszbe, közszemlére teszem hogy azt az érzetet keltse másokban hogy minden oké. De nem is mások miatt, magam miatt. Önámítás. Figyelem elterelés. Míg szépítgetem  és mutogatom nincs időm a milyenségére koncentrálni. Nem adok magamnak rá időt. Pedig érzem, hogy kellene, igényem van rá, hogy legyen. Csak erőm nincs. Zsűriznek, véleményt formálnak a csomagolásról, a diszekről. Kedves szavak, mosolyok, nyitottság, csupa vigyorgó színes smileyval felvértezett csomagoló papír. Szívecskék. Megfelelési kényszer minden irányba. És felemelik a pontozó táblákat. A csomagolásomat értékelik. És lepontoznak. Félreértenek. Másnak látnak. 

A ló másik oldalán vagyok, átestem. Gyenge vagyok és törékeny mostmár mint a dobozkámban lévő mézeskalács, mely már rég összetört, mely a csomagolgatás hatására egyre jobban csak sérült. 

Éreztem hogy ez lesz, mindig megérzem. Érzem a  szunnyadó erőt is magamban, azt hogy túl tudok lépni a zsűri pontozásán, hiszen csak a látszatot értékelték. De akarom e engedni, hogy a még megmaradt süteményt bárki is megtekintse. Akarom e, hogy akárki is a kezébe fogja ezt a régi meggyötört, és már izét vesztett édességet? Akarom e még, hogy valójában újra megkóstoljanak?

Ma is

 "Az életed csak visszafelé tudod megérteni. Amikor rájössz, minden esemény egyetlen gyöngy volt az úton. Ahogy peregnek le szüntelen, látod majd, értelme volt mindennek. A lekésett busznak, a halvány mosolynak, a csalódásnak, annak az egyetlen szónak, ami annyira fájt. Megérted majd, minden érted történt. Azért, mert az élet szeret, és a legjobbat akarja neked. Terelt. Terelt akkor, amikor lekésted, és terelt akkor is, amikor hagyta, hogy elérd. Segített akkor, amikor a pofont kaptad, mert arrébb mentél, oda, ahol aztán az ölelés várt. Épp ezért ne görcsölj most sem. Hidd el, vigyáznak rád. Csodáld nyugodtan a lehulló levelek ezer színét, a napfelkelte aranyát, és" ne legyen benned félelem! Az élet tudja, mi jó neked. Terel. Hagyd magad, légy szabad, jó kezekben vagy! Ma is." (Todorovits Rea)

Kiss Mária - Mi tenne jót?

Most nem tudom, mi tenne jót velem,

nem tudom, mi könnyíthetne terhemen,

talán egy szó, ha jönne nesztelen,

megsimogatna hűvös-fesztelen,

talán egy kéz, simítva homlokom,

talán egy lélek, az enyémmel rokon,

talán egy újabb gond a gondokon,

talán a megnyugvás az arcokon,

talán egy fehér papírlap némasága,

talán egy könyv betűinek varázsa,

talán egy újabb hajsza hasztalan,

talán egy séta, némán, társtalan,

talán egy erdő, zöldbe öltözött,

talán egy vers, mely belém költözött.